[Sir]Bali

#164 Az éremnek az a bizonyos két oldala

Bali — Wed, 12 May 2010 15:37:00 +0000

Minden éremnek két oldala van, szokták mondani. Én úgy szoktam mondani, hogy élet az egyensúly felé törekszik. Ha valami nagyon rossz történt veled, akkor történik majd egy nagyon jó is. És így tovább. Ha úgy tetszik egy folyamatos sinus hullám az egész. Hát ezt most személyesen tapasztalhattam meg.
Mint arról már írtam, légiutas-kísérőnek tanulok, illetve elindultam egy pályán, aminek ha isten és az oktatók is úgy akarják az a vége, hogy snájdig öltönyben fogom majd az utasokat kísérgetni a levegőben. Mikor ebbe belefogtam, úgy gondoltam, hogy ez eltart majd egy jóideig. Minimum 6 hét Budapesten, aztán majd 6 hét valahol külföldön, aztán majd utána valamikor munkába állhatok. Nos, nem így történt. Az események nagyon hirtelen és nagyon nagy fordulatot vettek. Ugyanis a budapesti 6 hetet nem fogom kitölteni. Történt, hogy egy korábbi tanuló csoport mostanra végzett az itteni tanfolyammal. Őket beregisztráltuk állásinterjúra. Ekkor mondta a főnök, hogy engem is hozzácsapnak ehhez a bandához és elküldi az én életrajzomat is, nem számít, hogy még nem végeztem a kurzussal. Én meg nagyon nem tiltakoztam, egyszer élünk de akkor nagyon, ugyebár. Szóval elküldtük, és vártuk, hogy visszaigazolják, hogy mikor és hova kell mennünk interjúra. De nem azt írták vissza, hanem hogy majd mindenkit felhívnak telefonon és az lesz interjú. Kezdtek a dolgok izgalmassá válni. Másnap reggel csörög a mobilom, valami külfödi szám. Felvettem, és valóban, egy ír nő volt a toborzócégtől, hogy akkor most ő megcsinálná velem az interjút. Mondanom sem kell, hogy ez volt az első alkalom, hogy telefonon angolul állásinterjút készítettek velem. 13 percen keresztül kérdezgetett: miért szeretnék CCM lenni, milyen munkatapasztalataim vannak, milyen magas vagyok, hány kiló vagyok, voltam-e büntetve, van-e valami betegségem, szemüveges vagyok-e. Meg még ezer más kérdés. Lényeg a lényeg, hogy azt mondta, majd este értesítenek az eredményről. És este valóban jött az email, amiben gratuláltak a sikeres telefonos interjúhoz.
Szóval így alakult, hogy május 27-én megkezdem a 6 hetes légiutas-kísérő kiképzést Rómában. Aminek a végén, ha minden jól megkapom a szárnyaimat. Az állomáshelyem Dublin lesz, innen fogok majd repülni mindenhová.
Ez volt az érem csillogó oldala. De mint azt mondottam két odala van.
Hogy ne legyen minden ilyen szép és jó, kellett hogy törtjénen valami súlyos is. Meg is történt, ráadásul mikor máskor mint május 9-én, a születésnapomon. Az éjszakai inter-cityvel jöttem vissza Pestre Szombathelyeről. Leszálltam a Keletiben, onnan metroval a lakásig. Itt már pakolok le, venném le az övtáskámat, és akkor érzem, hogy itt valami nem jó. Túl könnyű volt. Ekkor szokott ilyen lenni, mikor nincs benne a pénztárcám. És valóban, nem volt benne. Nyitva volt a táska és nem volt ott a tárcám. Ott akkor végigfutott a hidegveríték a hátamon. Mert benne volt mindenem: személyi, lakcímkártya, jogosítvány, taj-szám, adószám, európai betegkártya, bankkártya, jelentős mennyiségű készpénz, pár kajajegy meg két bkv vonaljegy. De innen is azt kívánom a tolvajnak, hogy a pénzt költse az anyja koporsójára meg koszorúra.
Hétfőn reggel megtettem a feljelentést a rendőrségen, és elkezdtem utánajárni hogyan tudnám pótolni az irataimat. Mivel mindent elloptak, így csak az anyakönyvi kivonat alapján lehet kiállítani mindent. Kedden reggel első utam a Központi Okmányirodába vezetett. Itt mintegy két és fél órás ügyintézéssel el tudtam érni, hogy kaptam egy ideiglenes személyit, egy állandó lakcímkártyát, meg egy ígéretet hogy a jövő hét közepe felé kész lesz minden iratom. Majd az ideiglenes személyivel már tudtam pótolni a taj-kártyát és az EHIC-et. Végül utolsó körben sikerült nagy nehezen elintézni a bankkártyát is. Szóval elvileg ha tényleg úgy őrölnek a bürökrácia malmai, ahogyan kell nekik, a jövő hét közepére, végére meglesz minden új iratom. Persze ennek ára van: személyi 1500, jogsi 4000, útlevél 5 évre gyorsítottan 15000, taj 2200, ehic 2200, bankkártya 400, adókártya 2200. Szép kis összeg ez is. De az is biztos, hogy ha egyszer észre veszem, hogy valaki turkál a zsebemben annak az összes ujját egyesével fogom eltörni, aztán akkor nemhogy zsebet lopni, de még a seggét sem fogja tudni kitörölni.
Elmondták már ezerszer gondolom, de most mondom én is, vigyázzatok az irataitokra meg a pénzetekre, mindig mindenhol legyetek tisztában a környezetetekkel, ki hol mit csinál. Nem lehet elég figyelmes senki. Persze mindenki azt hiszi, hogy ez csak mással történik meg, én is azt hittem és tessék.
De mindez szerencsére nem akadályozza meg a kijutást Rómába, úgyhogy bizakodva tekintek a jövőbe.

#163 Holnaptól minden más, avagy egy hirtelen ötlet következményei

Bali — Tue, 13 Apr 2010 20:53:28 +0000

Történt pedig, hogy azok a jóslatok, mik úgy szóltak, hogy idén sem fogom elvégezni az iskolát, igaznak bizonyultak. Most sem sikerült. Szükségem volt ezért valami változásra, valami újra, valami másra. Ezért elkezdtem böngészni egy online álláshirdetési portált. A különféle munkák között megakadt egy hirdetésen a szemem: légiutaskísérő képzés. Wow! Milyen érdekes is lehet repkedni a világban erre-arra. Gondoltam, egy életem, egy halálom, megpróbálom. Küldtem nekik vasárnap este egy e-mail, hogy érdekelne a dolog, ilyenkor mi a teendő. Még aznap(!) visszaírtak, hogy akkor kedden délelőtt utazzak Pestre és akkor elmondják a részleteket. Nosza, felpattantam az első IC-re kedden és berobogtam fővárosunkba.
Már az iroda ajtajában ért az első meglepetés, ahol úgy üdvözlötek, hogy ugye én vagyok a 11 órára beírt légiutaskísérő-érdeklődő. Mondom wow, igen az volnék. Pár percet várakoztam, utána sorra is kerültem. A főnök, egy idősebb úr, szivélyesen üdvözölt, még alig mutatkoztam be, le sem ültem, de már mondta, hogy ez alapján ahogy most fel vagyok öltözve, így már mehetnék is akármelyik repülőre. Pedig semmi olyan nagyon extra nem volt, csak egy öltöny meg egy normális ing, meg normális nyakkendő. Gondoltam magamban ez így elsőre nem is rossz jel. A beszélgetés során kiderült, hogy szimpatikus vagyok a főnöknek és úgy gondolja, hogy biztosan el fogom majd tudni végezni a tanfolyamot, és biztos hogy belőle steward lesz. Ettől is egyre jobb kedvem lett. Amitől viszont egy kicsit eltántorodtam, az az volt, hogy mielőtt akármibe is belekezdenék, előtte el kell végezni egy 6 hetes angol nyelvtanfolyamot. Ezen alkalmak pedig hétfőn, szerdán, és pénteken délelőtt lennének, természetesen Pesten. Vagy van egy olyan opció is, hogy szombatonként a vidékieknek egész nap. Itt egy kicsit megtántorodtam, hogy azért minden szombaton felutazni nem kevés idő meg pénz. De ekkor egy olyan ajánlattal állt elő az úr, hogy azt hittem leesek a székről. Azt mondtam, mivel szimpatikus vagyok neki és bízik abban hogy elvégzem, ezért fel tud ajánlani egy olyan lehetőséget, hogy az iroda melletti lakásban lakhatok, cserébe besegítek az irodai teendőkben. Ha ez érdekel, akkor másnap már kezdhetek is. Hirtelen nem is tudtam mit mondani. De miután villámgyorsan felmértem a helyzetemet és realizáltam, hogy valószínűleg ez egy once-in-a-lifetime alkalom, persze hogy igent mondtam. Tehát, mostantól 6 héten kereszetül Pesten tartózkodom és intenzíven készülök. Majd miután ez az angol tanfolyam lezajott, utána következik majd valamikor egy 6 hetes gyakorlati képzés Pozsonyban.
Szóval ha mindent jól értettem és minden sikerül, akkor valószínűleg az év végére már repülhetek
Ez nem is tudom hány fokos fordulat az életemben, rettentő sok. Lényegében minden a fejetetejére áll, ami eddig volt az most eltűnik és helyette lesz egy teljesen ismeretlen és izgalmas új. El nem tudom mondani, hogy erre mekkora szükségem volt. Holnaptól minden más.

#162 Száll a toll, avagy párnacsata Szombathelyen 2010-ben

Bali — Sun, 04 Apr 2010 07:46:46 +0000

Akárcsak tavaly, most is megrendezésre került a Nemzetközi Párnacsata Nap, melyben – mondhatjuk jó szokásához híven – Szombathely is részt vett. És ahol én is ott voltam a fényképezőmmel együtt, mert egy ilyen színes, mókás eseményt nem lehet kihagyni
Vagy a szervezők tudtak valamit nagyon, vagy az időjárás gondolta úgy hogy kegyes lesz az eseményhez, mert rendkívül kellemes és napos délután püfölhették egymást a résztvevők. Az esemény előtti és utáni napon is ocsmány, szürke, őszi idő volt. Délután fél négy felé kezdtek el szivárogni az első résztvevők, ki táskában, ki szatyorban, de volt olyan is aki csak úgy pőrén hozta a, valószínűleg nem alvós, párnáját. Aztán ahogy eljött a délután négy óra mindenki a szokott helyre, a Császárkő köré gyűlt. Egy rövid munkavédelmi oktatás után elhangzott a jel, és a sajtó érdeklődő kameráinak kereszttüzében (rajtam kívül 5 fotóst számoltam, plusz a szombathelyi tv is ott volt) kezdetét vette a harc. Idén talán valamivel kevesebben gyűltek össze és talán valamivel alacsonyabb fordulatszámon csapkodták egymást a fiúk és lányok. Ennek ellenére népes néző közönség gyűlt össze a tér szélein, bár ez nem védte meg őket a mindenfelé szálló tolltól, ami köszönhető volt az időnként meg-megerősödő szélnek. Nagyjából 30-40 percig tartott az egész, ekkor már a főtéren bokáig lehetett gázolni a tollban, amit a szervezők igyekeztek valamelyest összetakarítani, mondjuk úgy mérsékelt sikerrel.

Alant láthatók az általam készített képek, ugyan ezek megtekinthetők az indafoto-n is.

#161 Mielőtt elkezd esni, avagy a villámok fotózásáról

Bali — Fri, 12 Mar 2010 11:43:54 +0000

Lassan ugyan, de közelít a nyár és vele együtt a villámszezon is. Azt hiszem idén jó nyarunk lesz ilyen szempontból, ha arra gondolunk, hogy március elején már sikerült olyan viharnak kialakulni, amiből majdnem egy óráig záporoztak a villámok (hogy ezzel a jó kis képzavarral éljek). De mit is érdemes tudni a villámfotózásról? Akárkinek mutattam eddig az ilyen jellegű képeimet, mindenki úgy reagált, hogy “hű, de jó reflexeid vannak!”. Pedig egy 60000m/s sebességgel lecsapó villámot esélyünk sincs, csak úgy a reflexeinkre hagyatkozva, elkapni, bármennyire is jók vagyunk. Alapvetően a villámok elkapásához nem reflexek kellenek, hanem egy jó nagy adag türelem és még több szerencse, és persze egy kis technika.

Nézzük, hogy mi szükséges egy sikeres villámfotózás kivitelezéséhez:

Zivatar: Gondolom ez elég nyilvánvaló, hogy miért. Ha nincs vihar nincs villám, alapvetően. Bár ha szerencsénk van, akkor kifoghatunk egy olyan eseményt, mikor csak villámlik, de nem esik. Ez a legjobb, mert szárazon megússzuk.
Tükörreflexes fényképező: Próbálkozhatunk kompaktokkal is, de azzal inkább csak szenvedés lesz, és a végére elmegy a kedvünk az egésztől.
Állvány: Állvány nélkül esélyünk sincs a pusztában. Ha esetleg van valami tereptárgy a közelben, ahová letehetjük a gépet, akkor az kiváltja az állványt, de inkább ne erre alapozzunk.
Nagylátószögű objektív: Ez esetben a kevesebb több, vagyis minél kisebb gyújtótávolság annál jobb. Minél többet látunk az égből, annál nagyobb esélyünk lesz rá, hogy az egyik képen ott legyen egy villám. Próbálkozhatunk nagyobb gyújtótávolságokkal is, de akkor tényleg nagyon szerencsésnek kell lennünk, hogy a kisebb látószögben csapjon le akármi is.
Éjszaka: Nem feltétlenül szükséges, de nagyban megkönnyíti a dolgunkat. A villámfotózás technikájából adódóan, minél kevesebb a környezeti fény, annál egyszerűbb elkészíteni a fotót. Ha nincs éppen éjszaka, akkor szükségünk lesz a következő pontban említendő felszerelésre.
ND-szűrő: Csupán opcionális kiegészítő, arra az esetre ha nappal szeretnénk szerencsét próbálni. Lehetőleg minél erősebb legyen, hogy a nappalból éjszakát tudjunk varázsolni, és legyen némi esélyünk elkapni a villámot.
Távkioldó: Ez sem létkérdés, de használatával egyszerűbb az élet. Én egy Aputure AP-TR1C timer remote-ot használok.
Esőkabát nekünk, táska/zacskó a gépnek: A zivatarok rossz tulajdonsága, hogy hajlamosak esőt is hozni a villámokkal együtt. Ha mi megázunk az a kisebbik baj, de ha a felszerelés beázik, akkor az bizony kellemetlen tud lenni.

Ha mindent összepakoltunk, akkor irány a helyszín. Érdemes olyan helyet választani, ami ad a képnek valamiféle kontextust, nem csak a pusztába lecsapó villám látható. Villámokat addig biztonságos fotózni, míg nem esik felettünk, mert addig a vihar előttünk és nem felettünk van. Így kisebb az esélye, hogy éppen belénk csapjon. Amint elkezd esni az eső felettünk azonnal pakoljunk össze és húzódjunk egy védett helyre, a mókának vége. De lehetőleg ne egy nagy lombos fa alá, üljünk be a kocsiba, vagy húzódjunk be egy kapualjba, vagy egy barlangba.

Most pedig nézzük én hogyan csinálom (ez nem szentírás, nincs kőbe vésve, ezek az én tapasztalataim, akinek nem tetszik csinálja máshogy):
Amikor tudomást szerzek róla, hogy vihar közelít, összepakolom a cuccot és irány a helyszín. Lehetőség szerint igyekszem még a show előtt odaérni, hogy legyen időm pár tesztképet lőni az adott fényviszonyokkal. Felállítom a felszerelést, a táskát nyitva tartom, hogy ha kell akkor minél kevesebb idő alatt tudjak menekülni. Mint azt korábban említettem, a villámok elkapásához nem földöntúli reflexek kellenek, éppen ellenkezőleg. A legegyszerűbben az úgynevezett villámcsapda módszerrel tudjuk elkapni őket. Ez annyiból áll, hogy a zárat a lehető legtovább nyitva tartjuk, miközben a gép a villámshow felé néz. Ehhez van szükség a minél kevesebb környezeti fényre, illetve az éjszakára. Így megadjuk az esélyt a villámnak, hogy ő maga fesse meg a képet, nekünk csak hátra kell dőlni és élvezni a műsort. A zár nyitva tartását persze épeszű keretek között végezzük, nem kell több percig nyitva lenni. Az esetek többségében elég a 20-30 másodperc. Minél több ilyen 20-30 másodperces képet készítünk, annál nagyobb lesz az esély, hogy az egyik ott lesz egy villám. Itt jön a képbe az időzítős távkioldó. Én úgy szoktam beállítani, hogy az expozíciók között 1 másodperc teljen el, és nem állítom be, hogy mennyi képet szeretnék, így addig fogja készíteni a képeket, míg a kártya be nem telik. Ilyenkor nem sok dolgunk van, csak figyelni az eget és abba az irányba fordítani az állványfejet, ahol úgy véljük, hogy a legtöbb villámot látjuk. Arra készüljünk fel, hogy nagyon sok képen csak a fekete üres ég lesz látható, vagy esetleg egy-egy felhővillám. De ez ne tántorítson el senkit, minél nagyobb a merítés, annál több az esély, hogy az egyiken ott lesz egy lecsapó villám.

A blende megválasztásánál érdemes minél szűkebbet használni, f/8-f/16 körül, hogy minél nagyobb mélységélességet kapjunk. Az élesség beállítása sok esetben elég nehézkes, mivel éjszaka fény hiányában az AF-rendszer becsődöl, ezért kézzel kell beállítani.
Tehát egy szép villámfotóhoz 3 dolog szükséges: felszerelés, türelem, szerencse. Ha elsőre egyik képen sem sikerül megörökíteni egy villámot sem, akkor se keseredj el, érdemes újra megpróbálni, mert az eredmény kárpótol mindenért.

Ez az írás a spottr.hu-n is megjelent.

#160 Évértékelés

Bali — Fri, 01 Jan 2010 19:21:33 +0000

Most, hogy ismét eltelt újabb 365 nap, eljött az ideje, hogy visszaemlékezzek és számot vessek az elmúlt évről.
A 2009-es esztendő számomra egyértelműen rossz és gyenge év volt. Voltak persze jó pillanatok, de alapvetően szörnyű volt. Ami jó volt: a nyár, az inter-crosse, a fotózás. Ami rossz volt: a szakítás, az egy év tanulmányi csúszás, önmagam teljes elveszítése. De lássuk részletesebben.

Januárban még javában tartott a vizsgaidőszak és a beadandók gyártása, a jegyek utáni szaladgálás. Ekkor még az elfoglalt főiskolások élete volt a mindennapi rutin. Ekkor még láttam valamiféle jövőt magam előtt, vagy legalábbis azt hittem, hogy látok. Az eddigi legkeményebb tél volt, amire emlékszem. Olyan hideg volt, hogy a Balaton teljesen(!) befagyott, 10-15cm mélyen. Szerettem ezt az időt.

Február a szakmai gyakorlatok hava volt, első két hétben könyvtári gyakorlat, majd a második két hétben tanítási gyakorlat. Utólag visszagondolva nem is volt rossz egyik sem, ám akkor a tanítási gyakorlat nagyon nem tetszett.

Március elején a nagy végső, utolsó féléves rohanás előtt gyorsan és végérvényesen lezárult életem egy jelentős szakasza. Egy nap alatt ment a kukába egy kétéves kapcsolat (és vele együtt önbizalmam és önbecsülésem jelentős része is). Valahol itt volt az a pont, ahol a hanyatlás elkezdődött. Ahelyett, hogy felpörögtem volna és minden idegszálammal a szakdolgozatra és az végzéshez szükséges teendőkre koncentráltam volna, inkább fekete sötétségbe süppedtem. Valahogy eltelt ez a hónap is, órákra járással, kollégákkal való lógással, ezzel-azzal, sok mindenre nem emlékszem belőle.

Április is hasonlóan, mint március szinte pillanatok alatt eltelt, nem nagyon éltem meg azokat a napokat sem, csak inkább átsiklottam rajtuk.

Május elején az inter-crosse csapattal az olasz kupára mentünk. Gyönyörű vidéken keresztül vezetett az út, Olaszország rendkívül szép vidék. Az olasz kupa is nagyon jól sikerült, jól éreztem magam. A következőre is jó lenne menni. Néhány utolsó vizsga volt még hátra a tanulmányokból, azokat sikeresen teljesítettem, így már csak a szakdolgozat és az államvizsga maradt. Ami nekem nem sikerült az az évfolyam nagyrészének igen. Így ők júniusban államvizsgáztak, azok akikkel az utolsó négy évem szinte minden napját együtt töltöttem, együtt izgultunk a vizsgákon, együtt nem értettünk dolgokat, együtt vészeltük át a mindennapokat, ők most elhagyták ezt a vidéket, legtöbbjükkel valószínűleg soha nem fogok már találkozni. A hónap közepén egy jó hangulatú flickr-találkozón vettem részt, a közeli Lockenhaus várához mentünk fotózni. Melegedett az idő, és a lányok egyre rövidebb ruhában kezdtek járni, amit a gyenge szívem egyre nehezebben bírt.

Június-Július-Augusztus, egy fantasztikus nyár három gyönyörű hónapja. Volt itt minden mire szükségem volt: nagy mennyiségű inter-crosse: Pannon-kupa, World Games. Szabadidő: filmet nézni, fotózni, semmittenni, csak lenni. Augusztusban pedig Efott: egy hét sátortábor először, de nem utoljára, azt bizton mondom. Akik ezt a nyarat lehetővé tették, azoknak nagy és hálás köszönet!

Szeptember elején új helyre költöztem blogügyileg, saját domain alá, egyelőre ingyenes tárhely szolgáltatóhoz, amin viszont erősen gondolkodom, mert a database connection error-okat kezdem unni. Lehet váltani kellene egy normális tárhelyre. Ötletek? A gólytáborban egész héten népszerűsítettük az inter-crosse-t, aminek meg is lett az eredménye, hiszen jött néhány új ember, és találtunk egy jó kapus utódot is.

Október már ismét a szürkeség napjaival “kecsegtetett”, ahogy halványult a nyár emléke úgy lett egyre fenyegetőbb a szakdolozat sötétsége. És ezzel a sötétséggel együtt ismét ugyanott voltam, mint márciusban, áprilisban. Nem tudtam semmit tenni ellene. Semmit.

November is pont arról szólt, mint október. A szenvedésről, amit ez a szakdolgozat jelent. Valamit sikerült összerakni, de a másikkal nem végeztem, így idén sem végeztem az iskolával. Meglátjuk mit hoz a jövő.

December az év utolsó hónapja, már a karcsányi készülődéssel telt lassan el, ekkor már megbékéltem vele, hogy ismét nem végzek, lelkileg mélypont volt ez mindenképpen. De innen már csak felfelé vezet az út. Az év utolsó hetében szert tettem egy Speedlite 430EX II vakura, nagy lépés ez egy kis embernek. Én, aki eddig kézzel-lábbal tiltakozott a vakuk ellen, most mégis beruháztam egyre. És ki tudja, tán nem is annyira ördögtől való szerkezet ez.

2010 a megújulás éve lesz, a lelki, szellemi, fizikai megújulásé. Elveszett önmagam megtalálásának éve.
Folytatom továbbra is a fotózást, de ez az év azt hiszem a vakus fotózás éve lesz, év végére szeretném ha már az off-camera flash is menne.
2010 a nagy kérdések éve lesz. Hogyan, merre, mikor, kivel, miért, meddig. De meglátjuk egy év múlva mit fog tartalmazni az évértékelő.

Ha eddig eljutottál igazi hős vagy, ezért kívánok neked sikeres, boldog, szerencsés új esztendőt!

#156 Ica Icarette II 500

Bali — Sat, 26 Dec 2009 19:58:50 +0000

Karácsonykor meglátogattuk a mamát, és beszélgetés közben valahogy szóbakerült a fotózás, meg a fényképek. Addig folyt a szó, míg odajutottunk, hogy biztos emlékszem, hogy a papának milyen fényképezője volt. Nem emlékeztem, mert biztos vagyok benne, hogy még nem láttam. Ezért a mama megkereste nekem.
Egy Ica Icarette II 500-as fényképező. 6×9-es rollfilm való bele. 1:6.8-as fényerejű, f/10,5 cm gyújtótávolságú Novar-Anastigmat objektív, papírból vagy bőrből készült kihuzat (nem tudtam még eldönteni, hogy melyik is). Valami eszméletlen. Az interneten való kutakodás során kiderült, hogy valamikor az 1920-as évek elején gyártottak ilyeneket, szóval jóval túl van a 80 éven. De a zárszerkezet még működik, van 1/25, 1/50, 1/100, meg B- és Z-idő is. A rekeszt 6.8-tól 36-ig lehet állítani valami egészen fura lépésekben, nem jöttem rá, hogy milyen szisztéma alapján. Ahogy nézem elvileg való hozzá egy kioldókábel is, de az nincs meg.
Ha a Zorki S-nél úgy éreztem, hogy öreg gépet tartok a kezemben, akkor most azt hiszem, egy matuzsálemmel van dolgom. Bele gondolni is borzongató, hogy mennyi minden van már mögötte. A közel 90 év alatt mennyi minden történhetett vele, mennyi mindent láthatott ez a kis objektív. Az idő jócskán érződik rajta, a külső bőrborítás már erősen kopottas, a kihuzat redői is ugyancsak fáradtak már. Látszik, hogy hajdani gazdája sokat használta.

UPDATE:
Mama emlékei szerint papa a gépet a szomszédjukban elszállásolt német katonáktól vette, valamikor 1943-44 környékén.

#155 Inter-crosse Szlovák Liga, 1. forduló

Bali — Thu, 29 Oct 2009 16:42:23 +0000

Ahogy azt már több postban is említettem, a magyar inter-crosse (mi az az inter-crosse?) élet legnagyobb visszafogója, hogy sajnos nincs Magyarországon bajnokság. A folyamatos játékra így nincs lehetőségünk. A legközelebbi rendszeres játéklehetőség Prágában lett volna, ám az a nagy távolság és költség miatt sajnos kivitelezhetetlen. Közelebb sehol nem volt eddig más bajnokság. Egészen ez év őszéig, mikor is szlovák barátaink elhatározták, hogy ők is elindítják a saját bajnokságukat. Mi pedig kapva kaptunk az alkalmon és azon nyomban be is neveztünk. Ezzel biztosítva egy viszonylag rendszeres játéklehetőséget magunknak. Októbertől májusig minden hónap harmadik hétvégéjén Prievidzában összegyűlünk pár meccs erejéig.
A bajnokság első fordulójában két meccset játszottunk. Az első mérkőzést az ellen a Chore Vrany ellen, akiket az idei Pannon kupán már egyszer sikeresen legyőztünk. Ezért hát bíztunk az újabb sikerben. A csapat jól játszott. Okos passzokkal, jó labdamenetekkel jutottunk el az ellenfél kapujáig. Ugyan néha sikerült mellé lőni, valamint egy kicsit felmagasztalni a kapust, de a támadások többségéből gól született. Így a végén magabiztos játékkal, 28-14-es győzelemmel, megérdemelten zsebeltük be a három pontot.
A második mérkőzésünket a IKP Byci csapata ellen vívtuk. Velük eddig még nem találkoztunk. A meccs előtti bemelegítés során realizáltuk, hogy a csapatuk csak négy játékosból áll, ezért nincs cseréjük, valamint a csapat átlagéletkora nem több 12 évnél. A sportszerűség jegyében felajánlottuk, hogy szívesen kölcsönadunk egy játékost, vagy akár azt is megtesszük, hogy csak három mezőnyjátékossal játszunk a négy helyett. De ők is rendkívül sportszerűek voltak, és nem fogadták el ezt. Becsületükre legyen mondva tisztességgel végigjátszották a 4×12 percet. Meglepően ügyesen és jól passzoltak, és korukhoz képest erősen is lőttek. Ha lett volna két három cseréjük, akkor még talán szoros is lehetett volna a vége. Így azonban 27-18-re győztünk, amiért szintén járt a három pont.
Az első fordulóban két mérkőzés után a szlovák ligát a magyar válogatott vezeti.
Vasárnap folyamán már nem volt liga meccsünk, de ha már ott vagyunk, akkor játszottunk két mérkőzést a szlovák válogatott ellen. Ők már egy szinttel komolyabb ellenfélnek bizonyultak, mint a szombati csapatok. Az első meccsen nagyon hektikusan, kapkodva játszottunk, sok rossz passzal, rossz lövőaránnyal. A vége 11-19-es vereség lett. A második meccsre viszont összeszedtük magunkat és méltó ellenfélként vonultunk a pályára. Végig szoros volt az állás, a szlovákok csak 1-2 góllal tudtak elmenni. A harmadik negyedben sikerült fordítanunk és átvettük a vezetést, amit egy ideig sikerült is megtartani. A negyedik negyed nagyon izgalmas volt, egy gól itt, egy gól ott, végig fej-fej mellett haladtunk. Ám sajnos végül a szlovákok nyugodtak tudtak maradni, és az utolsó percekben megfordították a mérkőzést, 23-26-ra győzvén. A vereség ellenére is a magyar csapat végig partnerként játszott, egy percig sem volt alárendelt szerepben.
A hétvégén debütált a magyar válogatott új kapusa is. Ugyan alig két hónapja csatlakozott hozzánk, mégis meglepően jól védett. Ennek különösképpen örülök, remélem sikerült megtalálnunk az utódomat, mert ki tudja meddig maradok még Szombathely környékén. A válogatottnak pedig szüksége van egy jó kapusra.

#154 Feketevíz

Bali — Thu, 22 Oct 2009 00:19:26 +0000

Távoli emlék már csak a kapu, mely előtt majdnem elveszítettem mindent. Azóta messzire jutottam. Most itt ülvén egy délceg, terbélyes hársfa tövében, a halkan morajló, lágyan hullámzó fekete víz partján tán könnyebb lesz visszatekinteni az útra, mely immáron mögöttem van.
Hosszú ideig nem volt hajnal, és minden éjszaka után fekete nap kelt fel. A nappalok oly hosszúnak tűntek, akár az évek. Számolatlan hónapokig bolyongtam a csillagtalan éjszakákban és a sötét nappalokban. Nem tudtam merre tartok, csak mentem előre, néha tétován meg-megállva. Míg végül lassan tisztulni kezdett az ég, és ismét narancs arany derengést láttam a távoli horizonton alján. Új nap virradt. A nyár első sugarai voltak ezek. Kellemesen melegítették bőrömet, és megváltó enyhet adtak megtört lelkemnek. Olyan nyár volt ez, minél szebbet nem kívánhat az elgyötört vándor. E rövid idő alatt láttam száz csodát, jártam megannyi eldugott, távoli vidéken. A sodró események forgatagában, lassan ugyan, ám a sebek elkezdtek összeforrni, elmémből kezdett kifakulni a hajdanvolt, szép rózsák illata. Olykor, mikor a madarak dalolását hallgattam, néha mintha arról énekeltek volna, hogy Menedékben újra virágzik a mallorn. Erről magam soha nem győzödtem meg, mivel a madárdalt a távolról jött vándor könnyen félreértelmezheti. És Menedékbe vezető utat már régen benőtték az aljas, tüskés indák, én pedig nem kockáztattam meg, hogy keresztül vágjak rajtuk. Ez pedig így van jól, nem lépek többé arra az útra.
Ahogy a nyár kései sugarai eltűntetek a Nyugati Határhegyek csúcsai mögött, úgy érkeztem meg oda, ahonnan hajdanán indultam: haza, Nyugathonba. Az ismerős, réglátott, kedves arcok közé. Oda, hol a sör mindig hideg és a tea mindig forró. Hol éjszakánként hallani a csendes utcák lélegzését. Itt töltöttem kedves barátaimmal a nyár utolsó napjait. Az utolsó keserédes napokat, mert ugyan nem mondtuk ki, ám mindannyian tudtuk, hogy ez az utolsó olyan nyarunk, mikor még együtt, gondtalanul múlathatjuk az időt, mert ahogy zöldből aranyba fordulnak a fák eljön a búcsúzás ideje. Némelyek közülünk útrakelnek, némelyek pedig itt várják be míg sorsuk más felé nem fordul. Így hát, amint hullni kezdtek a sárga tölgylevelek és a szél is nyugatira fordult, eljött az idő, hogy elinduljunk Feketevíz felé, ahol már várt ránk, illetve közülünk némelyekre, egy kétárbócos, apró hajó. Könnyedén ringatózott a szuroksötét, jéghideg vízen. Ma nyugodt volt az öböl, a nyugati szél egészen apró hullámokat korbácsolt csupán. Kellemes útjuk lesz kelet felé. A kibontott vitorlák gyorsan megdagadtak a széltől, és lassan megmozdították a hajót. Hosszú lesz az út, míg elérnek a Birodalom szívéig, de a szél kitart, odaérnek.
Megvártam míg az árbóc csúcsa is eltűnik a horizonton, hogy lassan hazainduljak. Ekkor pillantottam meg őt. Ott állt a mólón, tőlem alig három lépésnyire, de eddig nem vettem észre, annyira belefeledkeztem a kavargó gondolataimba. Sötét haja szabadon lobogott a szélben, talán ha válláig érhetett, bár ezt nehéz lett volna megmondani. Könnyű szövetnadrágot és világos inget viselt, vállára a hegyi emberek sötét bőrkabátját terítette. Úgy állt ott azon a kopott, barna mólón, mint aki várja vissza az övéit, kik már régen elmentek és soha nem térnek vissza. Súlyos, fekete magányt éreztem áradni belőle, akárcsak saját magamat láttam volna. Hosszú percekig álltunk egymás mellett, némán, hallgatva a hullámokat és a szelet. Ő törte meg a csendet, kulacsát felém nyújtván. Szomjas voltam, hát elfogadtam. Az első korty után bizsergető melegség áradt szét a testemben, kissé felrázva a méla búból. Bor volt, száraz, vörös, méregerős hegyi bor. Az a fajta, melyből elég két pohár, hogy önmagadból kifordulva táncolj az asztal tetején hajnalig. Ma viszont nem voltam az ehhez szükséges hangulatban, ezért vissza is adtam neki a kulacsot. Ő is ivott belőle, de szintén csak egy kortyot, hogy a kora őszi hűvösödő idő még ne érződjön bántóan hidegnek. Mindketten tudtuk, hogy ideje lenni elindulnunk hazafelé, ám valami különös ok miatt egyikünk sem mozdult. Helyette lassan beszélgetésbe kezdtünk és közben letelepedtünk az óriási hárs alá. Sok mindenről beszéltünk, főleg én, talán a bor hatása volt, vagy lélekben rokonságot éreztem vele, nem tudnám megmondani. Végül, ahogy az idő hajnal felé járt, kifogytunk a szavakból. Ő visszatért a hegyekbe, én viszont itt maradtam a hárs alatt. Itt várom meg míg el nem jön az idő, hogy én is hajót ácsoljak és elhagyjam Nyugathont. De addig minden nap találkozom az ismeretlenül is ismerős leánnyal, és végigbeszéljük a napot a délceg, terbélyes hársfa tövében.

#153 Hajmodellkedés

Bali — Mon, 19 Oct 2009 21:08:26 +0000

Történetünk még valamikor július végéig nyúlik vissza. Egy dolgos nap után Szombathelyről utaztam haza a jól megszokott vonattal, mikor egyszer a semmiből csak odaül mellém egy leányzó. Én félig álomban, félig zenét hallgatva hirtelen nem nagyon tudtam mire vélni, gondoltam már máshol nem volt, itt meg a négyesülésnél elférünk, hát kit zavar. Aztán mikor megkocogtatta a térdemet, hogy szeretne beszélni velem, akkor lett gyanús, hogy itt most valami történni fog. Történt is. Elmondta, hogy szombathelyen fodrásznak tanul, és szakmailag nézve nagyon jónak tűnik a hajam. Na gondoltam magamban még ilyet sem mondtak nekem. És mivel pont most van abban a stádiumban, hogy szüksége lenne egy hajmodellre az elkövetkező vizsgáján, szeretné megkérdezni, hogy vállalom-e. Ott hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak, igent vagy nemet. Annyiban maradtunk, hogy meggondolom a dolgot, aztán majd keresem. Elsőre azt gondoltam, hogy ezt én nem vállalom, ki tudja milyen frizurát akar a fejemre varázsolni, meg hogyan. Aztán ahogy egyre többet járattam az agyam ezen a dolgom, úgy találtam ezt egyre érdekesebbnek. Mert hát miért ne? Poénnak tök jó, meg egy kis változás úgysem árthat. Szóval végülis igent mondtam. Azóta csak egy dolgom volt, hogy növesszem a hajam ahogy tudom, és ne vágassam le más fodrásszal. Ezt be is tartottam.
Ma délután estünk át az első próbavágáson és szárításon. Egyelőre még csak apróbb igazítás történt, még csak a fazon alapjait vágta meg, hogy a hajam már úgy növekedjen, ahogy optimális lesz. A hindenburg-nak nevezett klasszikus férfi frizura lesz majd a végcél és a vizsga tárgya. Az egész úgy néz ki, hogy a fejtetőn a haj hátra felé van szárítva, oldalt és hátul pedig rövidebbre van vágva, mindez nagyjából egy kockába foglalva. Nagyjából így mint ezen a képen (a kép nem saját). Majd az én végső verziómról kerül fel kép

#152 Nem ott, nem akkor – avagy sofőrködés az I. Magyar Tornász Grand Prix-n

Bali — Wed, 14 Oct 2009 14:30:06 +0000

Szeptember végén került megrendezésre Szombathelyen az I. Magyar Tornász Grand Prix. Mivel korábban már sikeresen együttműködtem a szervező céggel, ezért ismét megkértek, hogy segítsek nekik, és legyek sofőr az eseményen. A feladatom annyi volt, hogy a reptérről a szállodáig eljuttassam a csapatokat. Lévén, hogy egy csapat nem négy emberből állt, egy 9 személyes Volkswagen kisbusszal teljesítettem szolgálatot. Az első pár kilométeren még furcsa volt, mivel előtte még nem vezettem ekkora autót, de gyorsan kiismertem és hozzászoktam, utána már egész kellemes volt vezetni.

Szerda
Az első fuvarom Bécs mellé, a schwechati repülőtérre szólt. 8 mexikóit kellett hazahoznom Kőszegre. A mexikóiak gépe elméletileg 13:15-kor szállt le. Én 11 órakor indultam, biztos ami biztos alapon, ki tudja milyen forgalmiviszonyokra kell számítani. Szerencsére Ausztriában nem csak beszélnek az autópályaépítésről, hanem építik is azokat. Gyakorlatilag a határtól a reptérig végig autópálya. Az első pár kilométer csak autóút, de az is rendkívül jó minőségű, annyi a különbség, hogy nincs beton elválasztó a két forgalmisáv között. De visszatérve a mexikóiakra. 13-kor már ott álltam az érkezésnél, kis táblával a kezemben, és türelemesen vártam. És vártam, és vártam, és vártam. Két és fél órát vártam rájuk, közben szóltam a főnöknek, hogy ugyanmár derítse ki, hogy mégis merre kószálnak. De nem sikerült semmi információt megtudni róluk. Így hát este fél hatkor elindultam haza. Még pont jól is jött ki, mert így el tudtam menni inter-crosse edzésre. Úgy voltam vele, hogy ha eddig nem jöttek most már ne jöjjenek, vagy majd megoldják valahogy az idejutást. Már több, mint egy órája beöltöztem a kapus cuccba, és zajlik az edzés, mikor csörög a telefonom. A főnök volt az, hogy MOST kell menni Schwechatra, mert a mexikóiak gépe 21:55-kor fog leszállni. Nekem meg a vércukor szintem szállt le, a vérnyomásom meg fel. Tetőtől talpig védőfelszerelésben, izzadtan, ázottan ott álltam és elátkoztam mexikót. Persze hát mit volt mit tenni, fogtam magam gyorsan kivetkőztem (nem magamból, de majdnem) és lóhalálában elindultam a reptérre. Annyiból jó volt, hogy éjjel már senki nem volt az utakon, az autópályán szinte nulla forgalom. Így azért lehetett menni. Nem sokkal 22 után értem oda. Nem volt nehéz észrevenni őket, egy halom ember, egy halom cuccal. Akkor már gondolatban vakartam a fejem, hogy hogyan fogok én ennyi köbméter embert meg felszerelést betömöríteni egy nulla rakterű kisbuszba. Aztán a parkolóházban már tényleg vakartam a fejem, mert az istennek nem akartak beférni. Sakkoztunk ott egy jó negyed órát, míg végül valahogyan csak sikerült. Aztán útközben kiderült a késés oka is: a londoni Heathrow reptéren kellett átszállniuk, de az átszállásra nem volt túl sok idejük, és még a vámosok is szivóztak velük, szóval lekésték, és csak a későbbi géppel tudtak eljönni, amire ráadásul meg kellett venniük a jegyet megint. Ekkor már annyira nem voltam rájuk mérges, végülis nem az ő hibájuk volt, hogy nem értek ide. Végül biztonságban leszállítottam őket Kőszegre, én meg már fél egyre otthon is voltam.
Alább látható az aznapi út: 543km.

Csütörtök
Csütörtökön elméletileg -igen, csak elméletileg- a Ferihegyi repülőtérről kellett volna hazahoznom Kőszegre öt svájcit. Akárcsak tegnap ismét kellő időt szánva az utazásra már korán, 7 órakor indultam, így a 11:25-ös landolás előtt már jóval korábban ott voltam. Szokás szerint az érkezésnél álltam a kis táblácskával és vártam őket és reméltem, hogy a tegnapi eset nem ismétlődik meg. De gondolom most már sejtitek, hogy miért írtam, hogy elméletileg. Ismét vártam vagy két és fél órát, és ismét próbáltam valami infot szerezni a főnöktől, és ismét alig tudtam meg valamit. Főnök annyit mondott, hogy jöjjek haza üresen megint. Már éppen indultam volna, mikor hív, hogy mégse menjek már haza üresen, mert tudja mikor érkeznek a svájciak. 14:30-kor száll majd le a gépük. Oh gondoltam magamban, az már nincs is messze. És ekkor tette hozzá, hogy nem Ferihegyen, hanem Schwechaton! És ez az információ hozzám 14:00-kor jutott el. Ferihegy és Schwechat között barátilag is van vagy 2,5 óra út meg egy olyan 240km. De hát mit volt mit tenni, a lovak közé csaptam és valóban sikerült 2,5 óra alatt megjárni ezt az azért nem kicsi távot. 16:30-ra értem Schwechatra, ahol szembesültem a helyzettel, hogy nem öten vannak, hanem csak hárman. No de sebaj, legalább befértek a kocsiba. Útközben mikor kérdeztem tőlük, hogy hogyan volt ez, hogy nem Ferihegyre jöttek meg nem akkor amikor kellett volna, akkor néztek rám olyan hülyén, hogy én most miről is beszélek. Mert náluk soha nem volt szó arról, hogy nem Schwechatra jönnek. Szóval ezt valaki, valahol nagyon elbaszarintotta. Végül biztonságban megérkeztünk Kőszegre. Megvártam míg kipakolnak és vacsoráznak aztán utána átvittem még őket Szombathelyre. Onnan meg elmentem haza. Egész korán, már este kilenckor otthon voltam.
Alább látható az aznapi út: 632km.

Hétfő
Hétfőn hajnali 5 órakor indultunk Kőszegről Schwechatra, a három svájci leányzóval, meg három angol sráccal. Ezzel a nappal szerencsére nem volt sok kavarodás, minden az irányításom alatt volt. Pontosan indultunk, pontosan érkeztünk. A végére azért, hogy mintegy megkoronázza ezt a három napot még becsúszott egy kis közjáték. Miután visszaértem Szombathelyre és leadtam a kocsit is, utána hív főnök, hogy menni kellene Kőszegre, mert az egyik csapat nem fér be a buszba, mert annyi a csomag, hogy nincs már hely. Én a Fő téren élveztem az októberi nyár utolsó sugarait ekkor. Nagy léptekkel megindultam a cég felé, hogy hát akkor ha munka van, akkor munka van. Már félúton jártam, mikor megint csörög a telefonom, főnök az, mégse kell menni, mert valahogy betömörítették őket. Zseniális
Alább látható az aznapi út: 272km.

Van, aki ennyi szopás után már elátkozta volna még a csillagokat is, sőt én is azt tettem volna, ha nem azt csinálhattam volna, amit nagyon szeretek. Mert vezetni azt imádok. És végülis jó idő volt, a kocsi is jó volt, az órabér nekem ketyegett, szóval semmi olyan túl rossz nem történt. Igaz, hogy ha kicsit jobban összejönnek a dolgok, akkor 1400km helyett csak 900km-t megyek, de én ezt így is nagyon élveztem