[Sir]Bali » szösszenet

#154 Feketevíz

Bali — Thu, 22 Oct 2009 00:19:26 +0000

Távoli emlék már csak a kapu, mely előtt majdnem elveszítettem mindent. Azóta messzire jutottam. Most itt ülvén egy délceg, terbélyes hársfa tövében, a halkan morajló, lágyan hullámzó fekete víz partján tán könnyebb lesz visszatekinteni az útra, mely immáron mögöttem van.
Hosszú ideig nem volt hajnal, és minden éjszaka után fekete nap kelt fel. A nappalok oly hosszúnak tűntek, akár az évek. Számolatlan hónapokig bolyongtam a csillagtalan éjszakákban és a sötét nappalokban. Nem tudtam merre tartok, csak mentem előre, néha tétován meg-megállva. Míg végül lassan tisztulni kezdett az ég, és ismét narancs arany derengést láttam a távoli horizonton alján. Új nap virradt. A nyár első sugarai voltak ezek. Kellemesen melegítették bőrömet, és megváltó enyhet adtak megtört lelkemnek. Olyan nyár volt ez, minél szebbet nem kívánhat az elgyötört vándor. E rövid idő alatt láttam száz csodát, jártam megannyi eldugott, távoli vidéken. A sodró események forgatagában, lassan ugyan, ám a sebek elkezdtek összeforrni, elmémből kezdett kifakulni a hajdanvolt, szép rózsák illata. Olykor, mikor a madarak dalolását hallgattam, néha mintha arról énekeltek volna, hogy Menedékben újra virágzik a mallorn. Erről magam soha nem győzödtem meg, mivel a madárdalt a távolról jött vándor könnyen félreértelmezheti. És Menedékbe vezető utat már régen benőtték az aljas, tüskés indák, én pedig nem kockáztattam meg, hogy keresztül vágjak rajtuk. Ez pedig így van jól, nem lépek többé arra az útra.
Ahogy a nyár kései sugarai eltűntetek a Nyugati Határhegyek csúcsai mögött, úgy érkeztem meg oda, ahonnan hajdanán indultam: haza, Nyugathonba. Az ismerős, réglátott, kedves arcok közé. Oda, hol a sör mindig hideg és a tea mindig forró. Hol éjszakánként hallani a csendes utcák lélegzését. Itt töltöttem kedves barátaimmal a nyár utolsó napjait. Az utolsó keserédes napokat, mert ugyan nem mondtuk ki, ám mindannyian tudtuk, hogy ez az utolsó olyan nyarunk, mikor még együtt, gondtalanul múlathatjuk az időt, mert ahogy zöldből aranyba fordulnak a fák eljön a búcsúzás ideje. Némelyek közülünk útrakelnek, némelyek pedig itt várják be míg sorsuk más felé nem fordul. Így hát, amint hullni kezdtek a sárga tölgylevelek és a szél is nyugatira fordult, eljött az idő, hogy elinduljunk Feketevíz felé, ahol már várt ránk, illetve közülünk némelyekre, egy kétárbócos, apró hajó. Könnyedén ringatózott a szuroksötét, jéghideg vízen. Ma nyugodt volt az öböl, a nyugati szél egészen apró hullámokat korbácsolt csupán. Kellemes útjuk lesz kelet felé. A kibontott vitorlák gyorsan megdagadtak a széltől, és lassan megmozdították a hajót. Hosszú lesz az út, míg elérnek a Birodalom szívéig, de a szél kitart, odaérnek.
Megvártam míg az árbóc csúcsa is eltűnik a horizonton, hogy lassan hazainduljak. Ekkor pillantottam meg őt. Ott állt a mólón, tőlem alig három lépésnyire, de eddig nem vettem észre, annyira belefeledkeztem a kavargó gondolataimba. Sötét haja szabadon lobogott a szélben, talán ha válláig érhetett, bár ezt nehéz lett volna megmondani. Könnyű szövetnadrágot és világos inget viselt, vállára a hegyi emberek sötét bőrkabátját terítette. Úgy állt ott azon a kopott, barna mólón, mint aki várja vissza az övéit, kik már régen elmentek és soha nem térnek vissza. Súlyos, fekete magányt éreztem áradni belőle, akárcsak saját magamat láttam volna. Hosszú percekig álltunk egymás mellett, némán, hallgatva a hullámokat és a szelet. Ő törte meg a csendet, kulacsát felém nyújtván. Szomjas voltam, hát elfogadtam. Az első korty után bizsergető melegség áradt szét a testemben, kissé felrázva a méla búból. Bor volt, száraz, vörös, méregerős hegyi bor. Az a fajta, melyből elég két pohár, hogy önmagadból kifordulva táncolj az asztal tetején hajnalig. Ma viszont nem voltam az ehhez szükséges hangulatban, ezért vissza is adtam neki a kulacsot. Ő is ivott belőle, de szintén csak egy kortyot, hogy a kora őszi hűvösödő idő még ne érződjön bántóan hidegnek. Mindketten tudtuk, hogy ideje lenni elindulnunk hazafelé, ám valami különös ok miatt egyikünk sem mozdult. Helyette lassan beszélgetésbe kezdtünk és közben letelepedtünk az óriási hárs alá. Sok mindenről beszéltünk, főleg én, talán a bor hatása volt, vagy lélekben rokonságot éreztem vele, nem tudnám megmondani. Végül, ahogy az idő hajnal felé járt, kifogytunk a szavakból. Ő visszatért a hegyekbe, én viszont itt maradtam a hárs alatt. Itt várom meg míg el nem jön az idő, hogy én is hajót ácsoljak és elhagyjam Nyugathont. De addig minden nap találkozom az ismeretlenül is ismerős leánnyal, és végigbeszéljük a napot a délceg, terbélyes hársfa tövében.

#123 Pusztulás

Bali — Tue, 03 Mar 2009 23:08:23 +0000

Rég volt már, hogy a keresztútnál állva vártam a vihart. A sötét, súlyos fellegek fenyegetően nyújtották felém fojtogató karjaikat, már felkészültem, hogy nagy árat fizessek ezért a vándorútért, de a nyugati szél határozott, ám ugyanakkor lágy fuvallata elűzte a sötét fenyegetést. A felhőket a keskeny, magányos ösvény felé kergetve világossá vált melyik utat is kell választanom.
Az öreg platánok árnyékának kellemes hűvösében minden lépés könnyű volt. Olybá tűnt, mint ha nem is ezen a földön járnék, hanem egy egészen másik világban, ahol nincs tér, nincs idő, nincsenek nehézségek. Úgy éreztem lelkem elhagyta e gyarló földi testét és újra szabadon száll az egek boltozatáig. Minden egyes nap, csak egy villanásnak tűnt, akár a csillagos éjszaki égen a hullócsillag. Így érkeztem meg végül egy olyan kertbe, amely túl mutat minden emberi képzeleten. A kert közepén egy ősöreg, hatalmas mallorn állt. Levelei gyönyörű smaragd színben pompáztak a szikrázó napsütésben. Dús koronájával enyhet adó árnyékot terítvén átkarolhatatlan, sima törzse fölé. Menedék – mert hogy így neveztem el magamban – határait sűrű, virágzó vadrózsa bokrok szegélyezték. Lábam alatt a fű zöld volt, és alig ért bokáig, de a csillogó harmatcseppek gyógyítóan hűsítették az út során elfáradt és megkérgesedett talpamat. És az a rengeteg madár! Cinegék, rigók, sármányok, fülemülék, pintyek. Mind-mind vidám énekelte a maga dalát, mégis az egész valahogy harmonikusnak hatott. Az egész olyan volt, mint ha csak álmodtam volna. Menedék nem volt túlságosan nagy, emberi léptékkel mérve azt mondanám, alig lehetett nagyobb mint egy falusi kert. De a lélek! Annak ott nem volt korlátja, amint beléptem lelkem ujjongva fedezte fel a szem számára láthatatlan apró kis zugokat, eldugott jelzéseket. És boldog voltam, oh igen, boldog. Hogy végre ismét egy olyan helyen pihenhetek meg, ahol nem kell a külvilág kegyetlenségeivel foglalkoznom.
Pihentem, sokáig, gondtalanul, talán el is aludhattam pár hétre. Ezért nem vettem észre mikor az első halvány fátyolfelhők eltakarták a napot. Mire bágyadt elmémmel felfoghattam volna mi is történt, már újból kellemes napsütés fogadott. Már-már vissza is aludtam, mikor a földre hullott az első mallorn-levél. Tavasz volt, ennek nem szabadott volna megtörténni! És az elsőt követte a második, és sorban a többi. A tenyérnyi, méregzöld levelek még hulltukban megfeketedtek és szinte alig hallható, apró reccsenéssel zuhantak a földre. Ám ez a gyenge nesz is bántóan éles volt, mert a madársereg már nem énekelt, tollukba burkolózva némán, szinte holtan ültek az ágakon. Teljesen megzavarodva jártam, rohantam körül a kertet, keresvén az okot erre pusztulásra. Ekkor láttam meg őt, egy másik vándort. Ott állt Menedék kapujában. Magas volt, magasabb mint én. Ruhája szurokfekete, finom selyem és bársony, köpenyének csuklyáját mélyen az arcába húzta. Egyetlen testrészét nem takarta ruha: a kezeit. Erős, ám mégis finom férfi kezek voltak ezek. Látszott rajtuk, hogy inkább mágiához, mint kardhoz értenek. Nem tudtam ki volt ez a férfi, nem tudtam honnan jött, nem tudtam hogyan talált rá Menedékre. Amit tudtam, az annyi volt amit láttam. Ahová lépett ott a fű megfeketedett és elszáradt. Leszakított egy tündöklően gyönyörű citromszín rózsát, de az illatát már nem érezhette, mert amint megérintette a rózsaszirmok elüszkösödtek és keményen leperegtek a halott fűbe. Nem szólt egy szót sem, de tudtam miért van itt: elvenni azt, ami még az enyém. Hiába próbáltam ismét életet lehelni az elhamvadt szirmokba és levelekbe, ő túl gyorsan haladt és végzett minden számomra kedves élettel. Míg végül a kertben nem maradt más csak a lomb nélküli, ám élettel teli öreg mallorn. Nem tudtam megakadályozni, hogy hozzáérjen. A fa előbb megreszketett, mintha próbálna dacolni a gyilkos érintéssel, de végül engedett a halálnak.
A földből ocsmány, tövises indák kúsztak elő és ragadták meg lábamat és karomat. A férfi egyetlen intésére körém csavarodtak és elkezdtek a kapu felé húzni. Hiába erőlködtem, hiába próbáltam megszabadulni tőlük, a szorítás csak annál erősebb lett. Ahol az indák hozzám értek kiserkent a vérem, ezernyi apró sebből csepegett a fekete, üszkös földre. Nem tudnám megmondani, hogy elmém játéka volt-e vagy valóság, de mintha a fű újra kizöldült volna ott ahová a karmazsinszín cseppek hullotak. Mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet még éreztem, ahogy az indák kihajítanak a kapun. Láttam a férfi szemeit is, hidegen ám diadalittasan csillogtak, és hallottam hogy annyit mond: “Az enyém!”.
Nem tudom meddig fekhettem ott eszméletlenül. Arra ébredtem, hogy egy kulacsból hűs forrás vizet locsolnak arcomba. A sokktól nem tudtam, hogy ki lehet az ki rám pazarolja az értékes vizet. Pár perc múlva, mikor már kitusztult a látásom, akkor jöttem rá, hogy elfeledettnek hitt, régi barátaim azok, akiket az út során hagytam el Menedéket keresvén. Nem tudom hogyan találtak meg, de hálás vagyok nekik, amiért nem hagytak ott a kapu előtt elpusztulni.

#115 Keresztút

Bali — Fri, 31 Oct 2008 23:38:00 +0000

Sötét volt. A fekete, csillagtalan égen már gyűltek a nehéz, vihart ígérő esőfelhők. Olybá tűnt, a metszően fagyos északi szél távoli, hajdanvolt emlékek zaját fújja felém. Ebben a disszonáns kavalkádban épp úgy hallani véltem rég elfeledett, kedves emlékek halk neszezését, mint a tegnapi fájdalmak szúró üvöltését. Vastag irhakabátom sem volt képes megvédeni a dermesztő hidegtől. Hogy a testem, vagy a lelkem fázott-e jobban? Nem tudnám megmondani.
Ott álltam a keresztútnál. Hosszú volt az út míg ideértem. Messziről jöttem. Ott voltam a ifjú hegyek gyökerénél, láttam honnan nőttek az ég felé. Jártam napsütötte, hófedte, büszke csúcsokon. Láttam a Napot, ahogy diadalmasan a hegyek fölé emelkedik. És szívemben úgy éreztem, ennél magasabbra ember már nem juthat. De jártam fekete, remény nélküli, elhagyott völgyekben is. Éreztem a magány szorítását szívemen. És láttam, ahogy a tündöklő, ezüstszín telihold ragyogó fényével darabokra szaggatja a sötétséget. De most a Hold fénye lassan gyengülni kezdett, elvesztette erejét. Most itt állok haldokló ezüstfényében a keresztútnál. Elmém távoli szeglete, mintha azt súgná: “Már jártál itt!” És valóban, mintha már tényleg jártam volna itt. Vagy az egy másik földön lett volna? Egy másik időben, egy élettel korábban? De, itt is ketté ágazik az út. Az egyik mentén óriási, vén platánok állnak őrt és vigyázzák a vándor útját. Finom szálú, puha, zöld fű könnyíti meg lépteit. És egy olyan világba vezet, mely túl van az érzékek határán. A másik út fekete és oly keskeny, hogy nem fér el rajta csak egyetlen ember. A járás ugyancsak nehéz a kiálló, pengeéles szikláktól… De hisz ezen már valóban jártam! Tudom, hová vezet!
Hogy melyiken visz tovább sorsom? Még nem tudom. Még nem jött el az időm, hogy megtudjam. Csak annyit tudok, hogy már nem sokáig időzhetek a keresztútnál. De egyelőre még csak állok a szélben. Várom a vihart.

#112 Nyár

Bali — Thu, 28 Aug 2008 22:11:40 +0000

Itt volt. Itt volt velem. Észrevétlen lopózott be szobám félg nyitva felejtett ajtaján. Hogy mikor? Nem tudnám megmondani. Nem vettem észre, érzékeimet elnyomták a tavaszi mámor homályos emlékei. Csak most kezdek emlékezni rá, hogy tényleg itt volt. Most, hogy eltűnt. Még érzem fénylő hajának könnyed illatát. A szobát belengi a tiszta esők hűs lélegzete. Valóban itt volt, egészen a végéig. De én túl elfoglalt voltam, hogy észrevegyem. Ő pedig túl félénk, hogy szóvá tegye jelenlétét. Most, hogy már nincs, kezdem érezni, mennyire is jó volt, hogy itt volt. Még így is, hogy nem foglalkoztam vele méltóképpen. Eddig nem találtam magyarázatot a felettébb jó kedélyállapotomra. Hát ő volt az. Ő tette tudtom nélkül könnyűvé a mindennapokat.
Kifutok a kertbe, talán még utolérem, nem mehetett még messzire. Még látom, ahogyan pirosas ruhájába belekap a metsző szél, mikor eltűnik a zöldellő szőlőtövek mögött. Követem az egyre halványuló illatát, de a könnyed eső illat elenyészik a nagyszemű, bordó szőlőfürtök nehéz, édeskés illatában. Eltűnt. Az illat még egy pillanatig ott lebeg az orram alatt, a múltat idézve, de ez is elenyészik a Nyugati Szél haragos kiáltásában. Kezd kihűlni a világ. Fázom. Eltűnt a Nyár.

#110 Lecsengés

Bali — Wed, 30 Jul 2008 15:46:19 +0000

Azt mondják, az idő a legjobb gyógyszer minden lelki sebre. Úgy tartják, ahogy múlik úgy lesz egyre kevésbé fájó az emlék, míg végül teljesen elhalványul és nem lesz más, csak tényleg emlék. Valami igazság biztos, hogy van ebben. Az utóbbi időben magam is ezt kezdem érezni. A folyamat egyetlen hibája, hogy egy olyan tényezőre alapoz, melynek hatása hosszú távon érvényesül, ezzel lassú szenvedésre kárhoztatva az egyszeri halandót.
Mennyi idő kell, hogy újra a régi legyen az ember? Hogyan lehet felvenni a régi élet fonalát? Már persze ha van értelme a “régi” jelzőnek. Mind-mind olyan kérdés melyre igazán egzakt választ nem tud senki adni. Mert nincs rá válasz. Az biztos, hogy nem napok, nem hetek, sőt talán nem is hónapok kellenek ehhez. A legjobb, ha a folyamat lefolyását évben, években mérjük. Függően attól, hogy mennyi ideje tettük le azt a bizonyos régi fonalat. Egy év biztosan kell, ahhoz hogy az idők során felgyűlt (lelki)mérgek szépen lassan kiürüljenek a szervezetből, és az utolsó ütésből felálljunk. És talán a folyamat végére ismét tudunk úgy nézni a másikra, hogy közben nem akar felrobbani a szívünk az adrenalintól. De addig hosszú az út. És a szélén dühből, és haragból nőnek virágok, melyekből szakítva ugyan nem lesz rövidebb, de talán könnyebb elviselni míg a végére nem érünk. Mert a harag illata segít elnyomni mindazt, mi valaha kedves volt, nem hagyja, hogy régmúlt idők fakuló emlékein merengjünk. Mert felejteni kell, mindent, és végleg. Ha nem tesszük, akkor önsajnálatba süppedt, megfeketedett karikatúrái leszünk hajdani valónknak. Ez pedig nem megengedhető, megtörni nem szabad. Szörnyen hangzik ez, tudom, de az önvédelmi mechanizmusok mindig szörnyűek. Itt most lelkünk rehabilitálása a cél, az eszközökben pedig, egy ily fontos feladat esetében, nem lehet válogatni.

#103 Esik

Bali — Thu, 17 Jul 2008 15:56:20 +0000

Esik. Megint. Szomorúan. Szürkén. Egyedül. Nézem. Van valami közös bennünk. Kitárom az ablakot. Hátratántorít az esőillat. A szél az arcomban csapja a vizet. Hagyom. Közben Chopin szól halkan. Halkan, szomorúan. Illik az esőhöz. Illik hozzám. Valahol megdörren az ég. Felhangosítom a zenét. Most ér a csúcsponthoz. Szeretem. Könnyű, mégis nehéz. Az eső alább hagy. Valahol megdörren az ég. Becsukom az ablakot. Esik. Ma is. Szomorúan. Szürkén. Egyedül. Esik.