Január 7.-e van. A karácsonyi bejglimérgezésből már mindenki felgyógyult, a szilveszteri buli nyomai is eltűntek már (gyomrunk már nem ég, a hányást is felmostuk). Az egyszeri főiskolás, oppardon, EGYETEMISTA megpróbál jegyet beíratni, illetve aláírást szerezni egyes tárgyakból. Ohh, de mily naiv is szegény egyetemistánk. Hiába gondolja úgy, hogy hétfő van, amit egyes jobb helyeken valami munkanap, vagy hasonló idióta névvel illetnek, ez itt a nyugati régióban egyáltalán nem azt jelenti, hogy bárkit is el tudna érni ezen az átkozott csodálatos főiskolán, vagy egyetemen, vagy akárhol. Hiába kopogtat az ajtókon, hiába vár arra hogy esetleg kinyitja valaki, mindenhol csak a csend felel. Fogadóóra vagy elérhetőségi időpontok még csak véletlenül sincs sehol kiírva. Ezt a békát még talán le is nyelné csoró diák, mert legyen, ok nem vizsgáztat ma az a tanár minek legyen itt. De azt már valahogy nehezére esik elhinni, hogy egy olyan tárgyból, amiből már elvileg(!) december közepén sikeresen gyakorlati jegyet szerzett, még azt sem tudták a magasságos Neptunba beírni. Persze erre az a válasz, hogy hagyja itt az indexét majd beírja a tanárúr/nő. Ez még járható út is lenne, ha nem csak egy tárgyat kellene hajkurászni, ha nem lenne semmi más, amiből jegy kellene, meg ha úgy egyébként egyetemistánk nem vizsgázna semmiből, meg különben is minek neki index…

ARRRGRRRHHHH!!! Éljen a bürökrácia!

A mai napom hajnali 6 órakor azzal a csodás hírrel kezdődött, hogy öcsém elviszi a kocsit suliba, ezért én mehettem vonattal. Ami persze nem rossz dolog, csak most nem volt hozzá humorom. Hosszadalmas késések árán (ez is megérne egy misét…) csak eljutottam Szhelyre, ahol egy kedves kis valószínűség-számítás utóvizsga kacsintott rám pajkosan. Én meg az esélytelenek nyugalmának rezignált arcával néztem vissza rá. Aztán a végén kiderült, hogy mégis csak neki lett igaza. Bementünk, megírtuk, kijöttünk, vártunk, bementünk, örültünk Csont nélkül meg lett Ennek okán fogtam magam és a nyakamba vettem a várost, hogy keressek valami jutalomszerűt, amit jól megvehetek magamnak A nagy ténfergés közben betévedtem az Alexandra könyvesboltba (ez itt a sajnos nem fizetett reklám ), ahol tudatalatt a fényképezéssel fogalalkozó, teszem hozzá méltánytalanul eldugott és szegényes, kínálat felé vettem az irányt, ahonnan ezt a jószágot tettem magamévá (persze képletesen ugye ) Mindenféle okosságot megtudhatunk belőle, például hogy milyen gépet érdemes venni, kell-e nekünk DSLR vagy elég a bridge is, melyik objektív mire jó, mit is jelent az hogy 300mm ekvivalens gyújtótávolság, hogyan működik a CCD, mi az a RAW, mit érdemes F2-es blendével fotózni, mire való a polárszűrő, hogy készül a jó makró, valamint találunk benne kompozíciós segédleteket is. Szóval ez a kis könyvecske egy kis bepillantást enged a fotózás műhelytitkaiba

Most hogy már lassan egy egész napot magunk mögött hagytunk az új, 2008-as esztendőben talán helyénvaló volna egy évértékelést közölni az elmúlt 365 napról, na nem kell megijedni nem fogom részletezni ennyire
Igazából kategorikusan nem tudnám kijelenteni, hogy rossz volt-e avagy jó, voltak ilyen és olyan periódusok is. Ez volt az első olyan évem, amelyik úgy kezdődött és úgy ért véget, hogy van mellettem valaki akit szerelemmel szerethetek és ő is viszont szeret Persze voltak hullámvölgyek, de éppen annyi, sőt több, hullámhegy is volt Ez a szerelmes létforma már mindenképpen egyfajta pozitiv alaphangulatot adott az évnek.

Számteches sorstársak figyelem!

Mindenkinek ajánlom figyelmébe az Adatmodellezés nevezetű tárgyat! Javaslom nézzétek meg a gyakjegyeteket, és a kollokvium időpontját!

Nagy eséllyel gyakból mindenki átment a kollokvium meg december (!) 20-án, most csütörtökön lesz!

Terjesszétek akinek tudjátok

Meghaltam. Legalábbis agyilag. Az agytevékenységem az abszolút nullára redukálódott. Úgy tűnik nálam ennyi volt a félév. Most itt vagyok a Forrásban, elvileg a management beadandót kellene írnom, de… De nem megy. Nem tudok mit írni. Nincs ötlet. Nincs ihlet. Nincs kedv. Nincs akaraterő. Meghaltam. Csak bámulok kifele az ablakon, és nézem az apró, pici hópelyhek hogy járják végnélkül szédítő széltáncukat. Nézem az ablakpárkányon lassan, cseppenként hízó kis jégcsapokat. Nézem a fenyőkre rakódott fehér hótakarót. Nézem a házak tetejét, ahogy lassan fodrokat épít rajtuk a szél, hogy eltakarja a piros cserepeket. Szép! Egyszerűen szép.
Ez az egész valahogy furcsa megnyugvással tölt el. Vagy ez inkább rezignáltság? Aggódnom kellene, hogy mi lesz velem, de már valahogy nem érdekel. Igen, igen, tudom! Van akinek sokkal több és sokkal nagyobb gondjai vannak, mégsem panaszkodik. Tudom, tudom. De valahogy ezt jó leírni. Ha már mást nem írok… Mindig is csodáltam azokat az embereket, akikben megvan az a kitartás és elhatározottság, hogy időben tudnak végezni minden feladattal. Egyszer majd én is szeretnék ilyen lenni, olyan akinek nem számít a határidő, mert előtte már több héttel nevetve végzett a feladatokkal. Idő. Az örök ellenségem. Miért olyan nehéz beosztani? Miért ilyen kevés? De ezek a kérdések már messzire vezetnek… És nem akarlak a mélybe rántani kedves olvasó, szóval panaszkodás OFF.