Mert este is van. Mert kérdések is vannak. Mert otthon is. Mert ha nem is barna, de bús is.

Read more »

Az utóbbi időben egy érdekes dologra lettem figyelmes. Az utóbbi héten gyakorlatilag 0-ra esett vissza a látogatók száma az Analytics-ben. Ebből egy pár dologra tudok következtetni:

1. Megőrült az Analytics. Ez ugye nem nagyon valószínű, szóval ezt ki is zárnám.
2. Általános bojkott és utálat alakult ki a személyemet illetően. Ebben reménykedem, hogy nem így van. Ha mégis akkor az megmagyarázná monduk a dolgot, de csak nem… Ha meg mégis azt azért tudassuk már velem is.
3. Mindenkinél blog- és kommentfóbia illetve undor alakult ki. Ez megint csak nem valószínű, mert máshol azért van némi aktivitás, na nem annyi mint egykoron, de van.
4. Általános érdektelenség mutatkozik a postok iránt. Na valszeg ez lesz az, lévén hogy rajtam kívül az ismertségi körömben senki nem foglalkozik fotózással (jó, mondjuk én se, vagy nem úgy ahogy szeretném…), így nem is igen várható, hogy írnak kommentet.

De sajnos mostanában egyre jobban merülök el a témában, szóval még tuti hogy lesz egy-két fotós marhaság. De majd ígérem próbálok valami értelmeset is írni, amint történik valami velem. Addig meg mutogatom a képeimet a googlebotnak

PS: Nem vagyok kommentfüggő, nem azért írom ezt a blogot, csak hát azért jóleső érzés ha az ember fia kap valami feedbacket a néptől

Január 7.-e van. A karácsonyi bejglimérgezésből már mindenki felgyógyult, a szilveszteri buli nyomai is eltűntek már (gyomrunk már nem ég, a hányást is felmostuk). Az egyszeri főiskolás, oppardon, EGYETEMISTA megpróbál jegyet beíratni, illetve aláírást szerezni egyes tárgyakból. Ohh, de mily naiv is szegény egyetemistánk. Hiába gondolja úgy, hogy hétfő van, amit egyes jobb helyeken valami munkanap, vagy hasonló idióta névvel illetnek, ez itt a nyugati régióban egyáltalán nem azt jelenti, hogy bárkit is el tudna érni ezen az átkozott csodálatos főiskolán, vagy egyetemen, vagy akárhol. Hiába kopogtat az ajtókon, hiába vár arra hogy esetleg kinyitja valaki, mindenhol csak a csend felel. Fogadóóra vagy elérhetőségi időpontok még csak véletlenül sincs sehol kiírva. Ezt a békát még talán le is nyelné csoró diák, mert legyen, ok nem vizsgáztat ma az a tanár minek legyen itt. De azt már valahogy nehezére esik elhinni, hogy egy olyan tárgyból, amiből már elvileg(!) december közepén sikeresen gyakorlati jegyet szerzett, még azt sem tudták a magasságos Neptunba beírni. Persze erre az a válasz, hogy hagyja itt az indexét majd beírja a tanárúr/nő. Ez még járható út is lenne, ha nem csak egy tárgyat kellene hajkurászni, ha nem lenne semmi más, amiből jegy kellene, meg ha úgy egyébként egyetemistánk nem vizsgázna semmiből, meg különben is minek neki index…

ARRRGRRRHHHH!!! Éljen a bürökrácia!

Meghaltam. Legalábbis agyilag. Az agytevékenységem az abszolút nullára redukálódott. Úgy tűnik nálam ennyi volt a félév. Most itt vagyok a Forrásban, elvileg a management beadandót kellene írnom, de… De nem megy. Nem tudok mit írni. Nincs ötlet. Nincs ihlet. Nincs kedv. Nincs akaraterő. Meghaltam. Csak bámulok kifele az ablakon, és nézem az apró, pici hópelyhek hogy járják végnélkül szédítő széltáncukat. Nézem az ablakpárkányon lassan, cseppenként hízó kis jégcsapokat. Nézem a fenyőkre rakódott fehér hótakarót. Nézem a házak tetejét, ahogy lassan fodrokat épít rajtuk a szél, hogy eltakarja a piros cserepeket. Szép! Egyszerűen szép.
Ez az egész valahogy furcsa megnyugvással tölt el. Vagy ez inkább rezignáltság? Aggódnom kellene, hogy mi lesz velem, de már valahogy nem érdekel. Igen, igen, tudom! Van akinek sokkal több és sokkal nagyobb gondjai vannak, mégsem panaszkodik. Tudom, tudom. De valahogy ezt jó leírni. Ha már mást nem írok… Mindig is csodáltam azokat az embereket, akikben megvan az a kitartás és elhatározottság, hogy időben tudnak végezni minden feladattal. Egyszer majd én is szeretnék ilyen lenni, olyan akinek nem számít a határidő, mert előtte már több héttel nevetve végzett a feladatokkal. Idő. Az örök ellenségem. Miért olyan nehéz beosztani? Miért ilyen kevés? De ezek a kérdések már messzire vezetnek… És nem akarlak a mélybe rántani kedves olvasó, szóval panaszkodás OFF.

Idő? Idő! Szükségem lenne rá. Nagyon. Talán mindennél jobban. De nincs. Mióta főiskolás vagyok azóta nincs. Olybá tűnik, mintha minden napot megkurtítottak volna sok-sok órával. Furcsa dolog ez. Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, hogy ha 36 órából állna egy nap az sem lenne elég, de van olyan is, hogy 5 perc is nehez akar eltelni, és azt kívánom bárcsak felgyorsíthatnám az egészet. Most itt állok a hét elején, de már most nem tudnék egy óra szabadidőt mondani. Megfulladok. Írjál beadandót, munkanaplót, készülj tanításra, zh-ra, segíts otthon, próbálj meg mindenkinek megfelelni. Azt hiszem megint összegyűltek a dolgok. És igen, idepostolok ahelyett hogy azt a tetves mikrotanítást írnám… És persze azt is tudom, hogy mindenkinek, hozzám hasonlóan, sok feladata van, de van aki be tudja osztani az idejét. Mindig is irigyeltem azokat, akik nem hagynak mindent az utolsó pillanatra. Most betábláztam az őszi szünetet, de már előre tudom, hogy nem fogom tudni betartani. És persze majd egy nap alatt akarom megváltani a világot… Aztán meg jön majd az epekedve várt téli rém, a vizsgadidőszak. Reggel felkelsz, tudod, hogy tanulnod kéne, mert különben csúfos bukás lesz a vége, de valahogy nem visz rá a lélek, és helyette minden mással foglalkozol, aztán azon kapod magad, hogy francba már megint este 8 van, és egy betűnyit sem tanultál. És ez így megy nap nap után, egyre jobban becsavarodsz, eluralkodik rajtad a pánik és az utolsó két napban akarod behozni a féléves lemaradást. És másnap a vizsgán imádkozol mindenkihez, aki szent, vagy éppenséggel nem, bízol a jó szerencsében, a tanárban, a többiekben. De aztán végül mégis elbuksz. Mert ugye nem lehet egy nap alatt megváltani a világot, valami Jézus nevű emberke megpróbálta, bele is halt szegény. Végül hajrá UV, valahogy azért csak sikerül, második UV-ra. A kettessel az indexedben megfogadod, hogy következő félévben máshogy lesz, hogy folyamatosan tanulsz. De ugyanmár, kit akarsz te átverni?! Persze, hogy megint mindent az utolsó napig halogatsz, és minden kezdődik előről. Azt hiszem most valahol itt tartok.