Történt, hogy a szombathelyi flickr groupban felmerült az ötlet, hogy milyen jó lenne, ha elmennénk a jeli arborétumba fotózni egyet, úgyis most nyílnak a rododendronok, és ez kiváló alkalmat adhatna egy közös sétára és egy könnyed kattintgatós napra. De sajnos az időjárás közbe szólt, mivel azon a héten, mikor menni szerettünk volna, egész héten esett az eső. Az esőről meg köztudott, hogy igencsak segíti a sár kialakulását. A sárról meg köztudott, hogy igencsak megnehezíti a könnyed sétát Így a jeli arborétum lekerült a terítékről. Helyette egy hasonlóan közeli, ám sárban és szúnyogban lényegesen szegényebb célpontot választottunk: a lékai (vagy ha úgy jobban tetszik, lockenhausi) várat és tavat.
Egy “kevés” szervezkedés után végül úgy döntöttünk, hogy én fogom a taxiszolgálat szerepét betölteni Mindenkit a kedve szerinti meeting pointon felszedtem és mentünk is tovább a következő állomásra. Így esett, hogy vasárnap hajnali kilenckor a Savaria Plázánál elsőként Marfot szedtem össze, aztán tovább az Órásházhoz, ahol némi várakozás után előkerült Lator is. Majd még elmentünk Ákosért. Az így kialakult négyes férfiúi fogat elhajtott Cákra, a találkozó egyetlen női résztvevőjéért, Julóért Itt akadt egy kisebb navigációs és kommunikációs problémánk. Első körben sikerült felmenni a borospincékhez, ami ugyan nem lett volna baj ha éppenséggel iddogálni szerettünk volna, ám most nem ez volt a cél. De Marf hathatós közreműködésével (értsd: mobilos segítségkérés ) végül csak sikerült odatalálni a megadott koordinátákra. A várig vezető út már ennél zökkenőmentesebb volt, mondhatni sima ügy (legalábbis az osztrák oldalon).
A vár igazán nem nagy, de nekünk az egész délelőtt ráment mire körbejártuk, kívülről. Így van ez ha öt, fotómasinával felszerelt ember kerül össze. Fotóztuk a várat, egymást. Fotóztuk a vár körüli erdőt, egymást. Fotóztuk, ahogyan egymást fotózzuk. Jah, és még egymást is fotóztuk

Miután már kellőképpen elfáradtunk és megéheztünk és már a téma is elfogyott, visszamentünk a kocsihoz, ahol mindenki elfogyasztotta a hamuban sült szalámis szendvicsét. Majd bapattantunk a járműbe, hogy leküzdjük az óriási távolságot és szintkülönbséget, ami a vár és az alatta elterülő tó között található. Nagy nehézségek árán és bravúros sofőri teljesítménynek köszönhetően sikerült leparkolni a tó partján.
A téma itt mi más is lehetett volna, ha nem a víz körül található vegetáció. Előkerültek a közgyűrűk, makrofordítók, még talán makróobikat is használtunk volna, ha lett volna nálunk Szerintem nem maradt olyan virág, amiről legalább egy kép ne készült volna. Kicsik, nagyok, lepkével, lepke nélkül, bemozdulva, élesen.

Mikor már a természetes környezet nem nyújtott annyi érdekes dolgot, Juló került a gépek elé, illetve ahogyan a pitypangokat fújja Bár az is igaz, hogy nem csak ekkor fényképeztük őt, ha ez alatt a nap alatt 100 kép nem készült róla, akkor egy sem

A kis tavacska körbejárása közben tettünk egy kitérőt a közeli patakhoz is, bár sok érdekeset nem tartogatott, ezért inkább felmásztunk a turistaösvény mellett található tűzrakóhelyhez, ahol a padokon jól megpihentünk. Itt volt egy kis időnk átnézni az addig készült képeket, és eltakarítani a kevésbé jól sikerülteket. Persze azért itt sem hagyhattuk ki, hogy ne fotózzuk egymást

Laza egyórás pihenő után éhségünk és szomjúságunk visszahajtott a kocsihoz. Belapátoltuk a maradék kaját is, és magyarhon felé vettük az irányt. A felmerülő két alternatíva közül, miszerint vigyek mindenkit haza vagy menjük el a kőszegi csónakázó tóhoz, az utóbbit választottuk. Leparkíroztunk és körbejártuk a cseppet sem érdekes tavat. Készült egy pár cseppet sem érdkekes kép. Úgy mint ez a cseppet sem érdekes vízi virág, vagy a cseppet sem érdekes szivecskés bokehjú kép, vagy a cseppet sem érdekes wtf-arcú fa.

A cseppet sem érdekes tó után még begurultunk a főtérre felforrósodott kedélyeinket egy pár gombóc fagyival oltani. Nyalogatás közben még sétáltunk egy keveset a szűk sikátorokban és a tágas fő téren.

Végül közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy ez a flickr találkozó itt most véget ért. Az érkezési sorrend inverzében mindenkit haza fuvaroztam (Cák most már nem volt olyan trükkös ). Abban mindenki egyöntetűen egyértett, hogy “mégilyet!”. Valóban egy nagyon kellemes nap volt ez, a jövőbeli ismétlésre igen nagy az esély részemről. És örülök neki, hogy egy picit talán felébred a szombathelyi fotósélet csipkerózsika álmából. Remélem minél sűrűbben lesznek hasonló összejövetelek. És remélem, hogy azokra majd el tudnak jönni a most hiányzó kollégák is

A végén álljon itt két csoportkép az elkövetőkről:

További képek Marf-nál, Lator -nál, Ákos-nál, jómagamnál, és reméljük Juló-nál is lesznek

Már tavaly is hallottam róla, hogy őrült fiatalok az egész világon egy időben párnákkal esnek egymásnak, de akkor úgy gondoltam, hogy ez annyira nem is érdekes, hogy én is ott legyek. Idén Plurkon értesültem róla, hogy ismét lesz ilyen esemény, és most úgy gondoltam, ha részvevőként nem is, de fotózni mindenképpen érdemes lenne kilátogatni.
Nos, azt kell mondjam, tényleg érdemes volt. Fél négy körül érkeztem a Fő térre, ekkor alig lehetett látni párnás embereket, itt-ott üldögéltek csak néhányan. Aztán ahogy közeledett a négy óra úgy lettek egyre többen. Kezdéskor nagyjából 50-en lehettünk a Császárkő környékén. A szabályok egyszerűek voltak: csak azt lehetett ütni, akinél párna volt. Pontban négykor elhangzott a jelzés, és egyszerre kezdte el egymást püfölni az összegyűlt sokaság. Kicsik és nagyok, fiúk és lányok csapkodták egymást a puha toll-, dísz-, szivacspárnákkal. Alig pár perccel a kezdés után már szét is szakadt az első tollpárna, fehér pelyhekkel árasztva el a duhajkodó tömeget

Ezt persze aztán sok-sok hajdanán jobb sorsú párna követte, míg végül már bokáig gázoltunk a sok tollban

Jó volt egy ilyen céltalan ökörködésben részt venni Egy kis vidámságot, színt vitt ez az amúgy eléggé sivár és kopár világba. Pár percre sikerült elfelejteni mindent és csak mosolyogva fotózni

Képek az indafoton megtekinthetők

Time-lapse photography? Na hogy ez mi a fene? Ha egyszerűen akarnám mondani, akkor ez annyit jelent, hogy ez időt fotózod le, illetve rögzíted.
A rögzítés helytállóbb kifejezés, mivel a végeredmény majd nem egy fotó lesz, hanem sok-sok, amiből végül egy video készül. Ezzel a technikával lehet a múló időt rögzíteni, vagy lassan változó mintázatokat megmutatni. Láttál már filmekben olyan jelenetet, ahol a nap pillanatok alatt felkelt, vagy a felhők végighömpölyögtek az égen, vagy az éjszaki városban száguldoztak az autók, színes csíkokat hagyva maguk után? Ez mind-mind time-lapse.
A dolog szépsége ugyanaz, mint a csúfsága: a múló idő. Ahhoz, hogy a videon gyorsítottan be tudd mutatni mi történik, ahhoz bizony valós időben kell végigfotózni. Vegyünk egy egyszerű esetet. Az emberi szem ugye 24fps-től látja folyamatosnak a mozgást. Ha szeretnél mondjuk egy 30 másodperces time-lapset 24fps-sel az 30*24=720. Tehát ehhez a kis videohoz 720 képre lesz szükséged! A következő kulcskérdés, hogy ezt a 720 képet hány másodpercenként kell ellőni. Ezt az esemény hosszának lefolyása határozza meg. Ha például a lenyugvó nap utolsó két óráját szeretnéd megörökíteni az 2*60*60=7200mp, 7200/720=10mp. Tehát 10 másodpercenként kell exponálnod.
Amint látod, ez nem a sietős emberek műfaja. Nem csak elkattintom a képet és megyek tovább. Fontos a gondos tervezés, a helyszín előzetes bejárása, az idők kiszámolása. Ügyelj rá hogy legyen nálad elég memória, akkumlátor. Time-lapse fotózáshoz elengedhetetlen kellék az állvány. Valamint az sem hátrány ha rendelkezel egy intervalometerrel, ezzel a kis készülékkel tudod elérni hogy a megfelelő intervallumban készüljenek a képek.
A végén álljon itt az én első time-lapsem egy naplementéről. Nagyjából 250 képet kellett készítenem hozzá, 30fps, 8 másodperc. Igazából nagyon sok mindent nem jól csináltam: még nincs állványom, intervalometerem sem. Az egészet az út mellől a kocsi tetejéről készítettem, egy pillanatra látszik is egy áthaladó kamion. Meg az egész valahogy mozog, amire nem jöttem rá hogy mitől. Na de a következő már sokkal jobb lesz

UPDATE:
Time-lapse-ről szóló írásom jelent meg a spottr.hu fotósblogon is, errefelé.

A tegnap esti szupercella hatalmas széllel, esővel, meg jéggel csapott le a városra. Szerencsére nem okoztt kárt, csak kisebb ijedtséget. Sötétedés után érkezett, és én elébe mentem, hogy végre megvalósítsam egy rég dédelgetett álmomat: villámot akartam fotózni! Hogy sikerült-e azt döntsétek el a csatolt képek alapján.

Azt el kell mondanom, hogy valami fantasztikus érzés volt ott állni a szélben és látni, ahogy a természet föléd nő. Látni a felhőket lassan elnyúlni feletted. Látni a gyönyörű és félelmetes lecsapó villámokat valami hitetlen felemelő érzés. Ott kint a mező közepén tegnap este felszabadultnak éreztem magam. Eltűnt minden, csak a vihar, a gép és én maradtam. És mikor láttam, ahogy egymás után csapnak le a villámok, ujjongtam mint egy kisfiú, aki szülinapi ajándékot kap. Valóban ajándékok voltak ezek És csak bíztam benne, hogy sikerült méltó módon átvenni az ajándékot, a gép rendesen leképezi őket. Minden egyes villanástól egyre boldogabb lettem, tudván hogy nem sok idő van már, míg a vihar igazán megmutatja erejét. Azt hiszem három tizes sorozatot sikerült készíteni, exponálásonként 30 másodperces záridővel, az nagyjából negyed óra. Ott, akkor ez pár percnek tűnt csak.

Az utolsó sorozatot már nem tudtam befejezni, mert elkezdett csöpögni. Ekkor gyorsan elpakoltam a gépet, és észnélkül repesztettem haza, mert valóban óriási esőt ígértek a súlyos, fekete felhők. Ahonnan elindultam az a felhő széle volt, a házunk éppen a közepe alatt volt… Először a szél ért el. Óriási erővel. 87kg vagyok, alattam a moci kb. 35, ezt a tömeget minden gond nélkül taszigálta ide-oda, nem sokon múlott, hogy a vízzel áztatott aszfalton nem csúsztam el. Mikor már azt hittem sikerül megcsinálni, akkor kapott el az eső. Vastagon zuhogott, kegyetlen dühvel, és óriási hévvel, mintha csak a földszínéről akarna lemosni. A ruhám kb 10 másodperc alatt teljesen elázott, nadrág, póló, papucs, minden. És ha ez nem lett volna elég, akkor az esővel keverve még apró jegek is záporoztak. Széllel, esővel, motoron a jég kifejezetten tud fájni, sok-sok apró, hideg csipés a bőrön mindenhol.

De ez az egész nem számított, mert tudtam, megérte, jó képek lapulnak a kártyán. Hazaérve beigazolódtak sejtéseim, valóban sikerült elkapni egy-két gyönyörű villámot Én ilyen boldog már nem is tudom mikor voltam, mint mikor megláttam a képeket. Férfiasan bevallom ugráltam örömömben Egész este ott volt az arcomon a vigyor, hogy bizony most sikerült valamit csinálni És úgy aludtam el, hogy ez egy gyönyörű este volt.

Mikor hazaértem, anyu kissé mérgesen megkérdezte, hogy nem féltem-e hogy belém csap egy villám. Magamban csak annyit gondoltam: “Akkor hát boldogan halok meg, mert előtte azt csináltam, amit szeretek.”

Történetünk egy héttel ezelőtt kezdődik. Egy szép napos szombat délután történt ugyanis, hogy felkerekedtem fotózgatni. A nap eltelt jól, én hazaértem és neki láttam feldolgozni a képeket. Kék égboltot ábrázoló képeken konzekvensen ugyanott volt mindig egy nagy, homályos, fekete folt. Először szenzorkoszra gyankodtam, bár utólag visszagondolva ahhoz túl nagy volt. Mindenesetre egy szenzortisztítás csináltam, aztán többet nem foglalkoztam a dologgal. Másnap ismét elment fotózni, és a folt megint minden világos képen ott volt, ugyanott. Na ekkor már kezdte piszkálni a csőrömet. Megint szenzortisztítás, óvatosan próbáltam lefúj az érzékelőről. És ekkor jött az elborult ötlet, hogy mi van ha nem is CMOS-on van, hanem magában az obiban. Még szerencse, hogy ültem. Mert amit láttam attól ott helyben a földre estem volna. Átnézve az objektíven egy bogarat láttam!!!! Érted??? Bogarat!!!! Bent az objektívben!!! Fogalmam sincs hogyan kerülhetett oda, meg mikor, de ez volt ami a képen a foltot okozta. A kis rohadék beszorult, számításaim szerint, a front lencse mögé. De szerencsére csak 18mm-en látszott, és akkor is csak ha világos volt a háttér. És a szép az egészben, hogy az objektív zárt rendszer, ami oda be az onnan nem ki. Meg szétszedni sem igen lehet itthon, én legalábbis nem kockáztattam meg.

Ezért garanciális igényeim érvényesítési szándékával ma visszavittem a boltba a cuccot. Már felkészültem a legrosszabbra, elhajtanak, hogy tuti nálam került bele, vagy hogy két hét javítási határidővel tudják vállalni, vagy ilyesmik. A srác, kinek megmutattam, miután realizálta, hogy tulajdonképpen mit is lát, csak ennyit mondott: “Oh, fuck!” Azt hiszem ez mindent elárul A döbbenet után telefonált egyet, gondolom a főnöknek. Elvitte az obit, gondolom megmutatni. Aztán visszajött, közölte hogy természetesen kicserélik itt és most, azonnal, ingyen. Lefénymásolta a számlát, kibontott egy kit-et, kivette belőle az obit, megnéztük, hogy ebben nincs-e bogár és kész is. Az egész nem tartott tovább 10 percnél. Ja, még mielőtt meglepődnétek, nem Magyarországon történt az eset, Oberwartban. Mindenki vonja le a maga tanulságát…

A történet margójára:
A parkolóban kifelé jövet, az útpadkán látom, hogy egy pasas veszettül integet nekem. Nem ismertem, de azért megálltam. Mint kiderült, azért állított meg mert ő is magyar és látta hogy én is az vagyok. Pesteről jöttek Oberwartba, hogy rallyhoz elfüstölni való gumit vegyenek, de nem tudnak németül, és így elég nehéz megkérdezni akármit is. Azért állított meg engem, mert hátha én tudok németül és segítek megkérdezni a gumiszervízben, hogy ugyan mennyiért adnák el a szemétbe szánt gumit. Megkérdeztük. A szervizes nézett bután: “mi az hogy eladni? Szemét, ingyen van, vigyenek annyit amennyit akarnak.” Nem tudom ungarisében ez hogy ment volna…