Akárcsak tavaly, most is megrendezésre került a Nemzetközi Párnacsata Nap, melyben – mondhatjuk jó szokásához híven – Szombathely is részt vett. És ahol én is ott voltam a fényképezőmmel együtt, mert egy ilyen színes, mókás eseményt nem lehet kihagyni
Vagy a szervezők tudtak valamit nagyon, vagy az időjárás gondolta úgy hogy kegyes lesz az eseményhez, mert rendkívül kellemes és napos délután püfölhették egymást a résztvevők. Az esemény előtti és utáni napon is ocsmány, szürke, őszi idő volt. Délután fél négy felé kezdtek el szivárogni az első résztvevők, ki táskában, ki szatyorban, de volt olyan is aki csak úgy pőrén hozta a, valószínűleg nem alvós, párnáját. Aztán ahogy eljött a délután négy óra mindenki a szokott helyre, a Császárkő köré gyűlt. Egy rövid munkavédelmi oktatás után elhangzott a jel, és a sajtó érdeklődő kameráinak kereszttüzében (rajtam kívül 5 fotóst számoltam, plusz a szombathelyi tv is ott volt) kezdetét vette a harc. Idén talán valamivel kevesebben gyűltek össze és talán valamivel alacsonyabb fordulatszámon csapkodták egymást a fiúk és lányok. Ennek ellenére népes néző közönség gyűlt össze a tér szélein, bár ez nem védte meg őket a mindenfelé szálló tolltól, ami köszönhető volt az időnként meg-megerősödő szélnek. Nagyjából 30-40 percig tartott az egész, ekkor már a főtéren bokáig lehetett gázolni a tollban, amit a szervezők igyekeztek valamelyest összetakarítani, mondjuk úgy mérsékelt sikerrel.

Alant láthatók az általam készített képek, ugyan ezek megtekinthetők az indafoto-n is.

Lassan ugyan, de közelít a nyár és vele együtt a villámszezon is. Azt hiszem idén jó nyarunk lesz ilyen szempontból, ha arra gondolunk, hogy március elején már sikerült olyan viharnak kialakulni, amiből majdnem egy óráig záporoztak a villámok (hogy ezzel a jó kis képzavarral éljek). De mit is érdemes tudni a villámfotózásról? Akárkinek mutattam eddig az ilyen jellegű képeimet, mindenki úgy reagált, hogy “hű, de jó reflexeid vannak!”. Pedig egy 60000m/s sebességgel lecsapó villámot esélyünk sincs, csak úgy a reflexeinkre hagyatkozva, elkapni, bármennyire is jók vagyunk. Alapvetően a villámok elkapásához nem reflexek kellenek, hanem egy jó nagy adag türelem és még több szerencse, és persze egy kis technika.



Nézzük, hogy mi szükséges egy sikeres villámfotózás kivitelezéséhez:

• Zivatar: Gondolom ez elég nyilvánvaló, hogy miért. Ha nincs vihar nincs villám, alapvetően. Bár ha szerencsénk van, akkor kifoghatunk egy olyan eseményt, mikor csak villámlik, de nem esik. Ez a legjobb, mert szárazon megússzuk.
• Tükörreflexes fényképező: Próbálkozhatunk kompaktokkal is, de azzal inkább csak szenvedés lesz, és a végére elmegy a kedvünk az egésztől.
• Állvány: Állvány nélkül esélyünk sincs a pusztában. Ha esetleg van valami tereptárgy a közelben, ahová letehetjük a gépet, akkor az kiváltja az állványt, de inkább ne erre alapozzunk.
• Nagylátószögű objektív: Ez esetben a kevesebb több, vagyis minél kisebb gyújtótávolság annál jobb. Minél többet látunk az égből, annál nagyobb esélyünk lesz rá, hogy az egyik képen ott legyen egy villám. Próbálkozhatunk nagyobb gyújtótávolságokkal is, de akkor tényleg nagyon szerencsésnek kell lennünk, hogy a kisebb látószögben csapjon le akármi is.
• Éjszaka: Nem feltétlenül szükséges, de nagyban megkönnyíti a dolgunkat. A villámfotózás technikájából adódóan, minél kevesebb a környezeti fény, annál egyszerűbb elkészíteni a fotót. Ha nincs éppen éjszaka, akkor szükségünk lesz a következő pontban említendő felszerelésre.
• ND-szűrő: Csupán opcionális kiegészítő, arra az esetre ha nappal szeretnénk szerencsét próbálni. Lehetőleg minél erősebb legyen, hogy a nappalból éjszakát tudjunk varázsolni, és legyen némi esélyünk elkapni a villámot.
• Távkioldó: Ez sem létkérdés, de használatával egyszerűbb az élet. Én egy Aputure AP-TR1C timer remote-ot használok.
• Esőkabát nekünk, táska/zacskó a gépnek: A zivatarok rossz tulajdonsága, hogy hajlamosak esőt is hozni a villámokkal együtt. Ha mi megázunk az a kisebbik baj, de ha a felszerelés beázik, akkor az bizony kellemetlen tud lenni.

Ha mindent összepakoltunk, akkor irány a helyszín. Érdemes olyan helyet választani, ami ad a képnek valamiféle kontextust, nem csak a pusztába lecsapó villám látható. Villámokat addig biztonságos fotózni, míg nem esik felettünk, mert addig a vihar előttünk és nem felettünk van. Így kisebb az esélye, hogy éppen belénk csapjon. Amint elkezd esni az eső felettünk azonnal pakoljunk össze és húzódjunk egy védett helyre, a mókának vége. De lehetőleg ne egy nagy lombos fa alá, üljünk be a kocsiba, vagy húzódjunk be egy kapualjba, vagy egy barlangba.



Most pedig nézzük én hogyan csinálom (ez nem szentírás, nincs kőbe vésve, ezek az én tapasztalataim, akinek nem tetszik csinálja máshogy):
Amikor tudomást szerzek róla, hogy vihar közelít, összepakolom a cuccot és irány a helyszín. Lehetőség szerint igyekszem még a show előtt odaérni, hogy legyen időm pár tesztképet lőni az adott fényviszonyokkal. Felállítom a felszerelést, a táskát nyitva tartom, hogy ha kell akkor minél kevesebb idő alatt tudjak menekülni. Mint azt korábban említettem, a villámok elkapásához nem földöntúli reflexek kellenek, éppen ellenkezőleg. A legegyszerűbben az úgynevezett villámcsapda módszerrel tudjuk elkapni őket. Ez annyiból áll, hogy a zárat a lehető legtovább nyitva tartjuk, miközben a gép a villámshow felé néz. Ehhez van szükség a minél kevesebb környezeti fényre, illetve az éjszakára. Így megadjuk az esélyt a villámnak, hogy ő maga fesse meg a képet, nekünk csak hátra kell dőlni és élvezni a műsort. A zár nyitva tartását persze épeszű keretek között végezzük, nem kell több percig nyitva lenni. Az esetek többségében elég a 20-30 másodperc. Minél több ilyen 20-30 másodperces képet készítünk, annál nagyobb lesz az esély, hogy az egyik ott lesz egy villám. Itt jön a képbe az időzítős távkioldó. Én úgy szoktam beállítani, hogy az expozíciók között 1 másodperc teljen el, és nem állítom be, hogy mennyi képet szeretnék, így addig fogja készíteni a képeket, míg a kártya be nem telik. Ilyenkor nem sok dolgunk van, csak figyelni az eget és abba az irányba fordítani az állványfejet, ahol úgy véljük, hogy a legtöbb villámot látjuk. Arra készüljünk fel, hogy nagyon sok képen csak a fekete üres ég lesz látható, vagy esetleg egy-egy felhővillám. De ez ne tántorítson el senkit, minél nagyobb a merítés, annál több az esély, hogy az egyiken ott lesz egy lecsapó villám.



A blende megválasztásánál érdemes minél szűkebbet használni, f/8-f/16 körül, hogy minél nagyobb mélységélességet kapjunk. Az élesség beállítása sok esetben elég nehézkes, mivel éjszaka fény hiányában az AF-rendszer becsődöl, ezért kézzel kell beállítani.
Tehát egy szép villámfotóhoz 3 dolog szükséges: felszerelés, türelem, szerencse. Ha elsőre egyik képen sem sikerül megörökíteni egy villámot sem, akkor se keseredj el, érdemes újra megpróbálni, mert az eredmény kárpótol mindenért.

Ez az írás a spottr.hu-n is megjelent.

Karácsonykor meglátogattuk a mamát, és beszélgetés közben valahogy szóbakerült a fotózás, meg a fényképek. Addig folyt a szó, míg odajutottunk, hogy biztos emlékszem, hogy a papának milyen fényképezője volt. Nem emlékeztem, mert biztos vagyok benne, hogy még nem láttam. Ezért a mama megkereste nekem.
Egy Ica Icarette II 500-as fényképező. 6×9-es rollfilm való bele. 1:6.8-as fényerejű, f/10,5 cm gyújtótávolságú Novar-Anastigmat objektív, papírból vagy bőrből készült kihuzat (nem tudtam még eldönteni, hogy melyik is). Valami eszméletlen. Az interneten való kutakodás során kiderült, hogy valamikor az 1920-as évek elején gyártottak ilyeneket, szóval jóval túl van a 80 éven. De a zárszerkezet még működik, van 1/25, 1/50, 1/100, meg B- és Z-idő is. A rekeszt 6.8-tól 36-ig lehet állítani valami egészen fura lépésekben, nem jöttem rá, hogy milyen szisztéma alapján. Ahogy nézem elvileg való hozzá egy kioldókábel is, de az nincs meg.
Ha a Zorki S-nél úgy éreztem, hogy öreg gépet tartok a kezemben, akkor most azt hiszem, egy matuzsálemmel van dolgom. Bele gondolni is borzongató, hogy mennyi minden van már mögötte. A közel 90 év alatt mennyi minden történhetett vele, mennyi mindent láthatott ez a kis objektív. Az idő jócskán érződik rajta, a külső bőrborítás már erősen kopottas, a kihuzat redői is ugyancsak fáradtak már. Látszik, hogy hajdani gazdája sokat használta.

UPDATE:
Mama emlékei szerint papa a gépet a szomszédjukban elszállásolt német katonáktól vette, valamikor 1943-44 környékén.

Az alkotónak semmi nem esik jobban, mint ha elismerik, de legalábbis dícsérik művét, ha egy alkotásával másoknak örömet szerezhet. Így van ez velem is, mikor egy-egy fotómat sokan szépnek, jónak tartják. Én magam nagyon kritikus szemmel tudom nézni őket, de ha már több ember azt állítja egy képemről, hogy jó, akkor azt hajlamos vagyok elhinni. Ez történt a legutóbbi képemmel is, a kis búzavirággal. Épp egy flickr-találkozóról tartottam hazafelé, mikor láttam, hogy milyen gyönyörű a naplemente. Ezért megálltam, hogy készítsek pár képet. És volt ott az árok szélén pár szál pipacs is. Eszembe jutott egy régebbi sziluettes pipacsos képem, gondoltam csináljunk valami hasonlót, ám mégis mást. Ahogy hajolok, görnyedek ott a pipacsoknál, hogy a megfelelő szöget megtaláljam, valahogy sikerült úgy elhelyezkedni, hogy ez a pici virág pont a nap elé kerüljön, és mintegy koronát kapjon. Végül a mostani formáját, minimális Photoshoppos manipuláció után nyerte el. Mikor feltöltöttem nem is gondoltam volna, hogy ez lesz a legsikeresebb képem. 27 favolás a flickr! Ez számomra egyéni rekord köszönöm mindenkinek

Nem, nem tanulok új nyelvet. Ez az elsőre érthetetlen cím azt a kis aranyos készüléket jelzi, amit ma kaptam Gicától Azaz egy Zorki S típusú távmérős oldtimer fényképezőt, Industar-22 50/3.5-ös lencsével ) Rettentő mód oldschool darab. A szériaszámból kiderül, hogy 1957-ben gyártották, a hajdani Szovjetúnióban. A derék orosz mérnökök gyakorlatilag egy az egyben lemásolták a Leica II-t.
Hogy mitől is különleges ez a kis gép? A távmérős keresőjétől. Magyarul nem csak egy átnézeti kis “ablak” található rajta, hanem egy úgynevezett “rangefinder” is. Ennek a működési elve röviden annyi, hogy fókuszáláskor ebben a keresőben két képet látunk. Ezt a két képet kell egymásra igazítanunk az objektív csavargatásával, ekkor lesz éles a képünk. Szóval semmi automatizmus, színtiszta mechanika az egész. Digitális technikán nevelkedett suttyónak fura dolog ám ez
Az egész gép elfér a tenyeremben, de a tömege az több mint fél kiló. Összehasonlításképpen a Canon 450d 700 gramm…
A kora ellenére rendkívül jó állapotban van. Szerintem tíznél többször nem használta az egykori tulajdonosa. Sehol egy kosz, vagy karc. A vésett betűkben még csak egy szem lerakódás sincs, pedig oda szívesen ragad kosz. Egy kis alkoholos tisztogatás után az egész váz ragyog és csillog.
A film befűzése fura egy folyamat. A gép kialakítása miatt nem lehet csak akárhogyan befűzni. Mivel alultöltős, ezért a dobozból kivett filmet egy kicsit meg kell dolgozni mielőtt a gépbe kerülhetne. Hosszabb vezetőt kell vágni bele, mert a standard nem elég. Némi méricskéléssel és vagdosással azért csak sikerült beleügyeskedni. Most már csak el kell kattintani azt a 36-ot (vagy jobban mondva nem tudom mennyit, pár kockát szerintem a vágással sikerült eltüntetni).
Az objektívről annyit, hogy M39-es foglaltba csatlakozik, ami azt jelenti, hogy cserélhető. Bár a nyitjára még nem jöttem rá, de valószínűleg jó is van ez így Standard 50mm-es alapobjektív, f/3.5-ös fényerővel, fokozatmentes blendeállítással egészen F16-ig, 8 lamellás blendével.
Rendkívül furcsa érzés egy ilyen idős gépet a kezemben tartani. Belegondolni, hogy honnan jött, mi lehet a története, milyen képeket készíthettek vele. Igyekszem jó képeket csinálni, bár elsőre lehet hogy nem fog menni