Karácsonykor meglátogattuk a mamát, és beszélgetés közben valahogy szóbakerült a fotózás, meg a fényképek. Addig folyt a szó, míg odajutottunk, hogy biztos emlékszem, hogy a papának milyen fényképezője volt. Nem emlékeztem, mert biztos vagyok benne, hogy még nem láttam. Ezért a mama megkereste nekem.
Egy Ica Icarette II 500-as fényképező. 6×9-es rollfilm való bele. 1:6.8-as fényerejű, f/10,5 cm gyújtótávolságú Novar-Anastigmat objektív, papírból vagy bőrből készült kihuzat (nem tudtam még eldönteni, hogy melyik is). Valami eszméletlen. Az interneten való kutakodás során kiderült, hogy valamikor az 1920-as évek elején gyártottak ilyeneket, szóval jóval túl van a 80 éven. De a zárszerkezet még működik, van 1/25, 1/50, 1/100, meg B- és Z-idő is. A rekeszt 6.8-tól 36-ig lehet állítani valami egészen fura lépésekben, nem jöttem rá, hogy milyen szisztéma alapján. Ahogy nézem elvileg való hozzá egy kioldókábel is, de az nincs meg.
Ha a Zorki S-nél úgy éreztem, hogy öreg gépet tartok a kezemben, akkor most azt hiszem, egy matuzsálemmel van dolgom. Bele gondolni is borzongató, hogy mennyi minden van már mögötte. A közel 90 év alatt mennyi minden történhetett vele, mennyi mindent láthatott ez a kis objektív. Az idő jócskán érződik rajta, a külső bőrborítás már erősen kopottas, a kihuzat redői is ugyancsak fáradtak már. Látszik, hogy hajdani gazdája sokat használta.

UPDATE:
Mama emlékei szerint papa a gépet a szomszédjukban elszállásolt német katonáktól vette, valamikor 1943-44 környékén.

Az alkotónak semmi nem esik jobban, mint ha elismerik, de legalábbis dícsérik művét, ha egy alkotásával másoknak örömet szerezhet. Így van ez velem is, mikor egy-egy fotómat sokan szépnek, jónak tartják. Én magam nagyon kritikus szemmel tudom nézni őket, de ha már több ember azt állítja egy képemről, hogy jó, akkor azt hajlamos vagyok elhinni. Ez történt a legutóbbi képemmel is, a kis búzavirággal. Épp egy flickr-találkozóról tartottam hazafelé, mikor láttam, hogy milyen gyönyörű a naplemente. Ezért megálltam, hogy készítsek pár képet. És volt ott az árok szélén pár szál pipacs is. Eszembe jutott egy régebbi sziluettes pipacsos képem, gondoltam csináljunk valami hasonlót, ám mégis mást. Ahogy hajolok, görnyedek ott a pipacsoknál, hogy a megfelelő szöget megtaláljam, valahogy sikerült úgy elhelyezkedni, hogy ez a pici virág pont a nap elé kerüljön, és mintegy koronát kapjon. Végül a mostani formáját, minimális Photoshoppos manipuláció után nyerte el. Mikor feltöltöttem nem is gondoltam volna, hogy ez lesz a legsikeresebb képem. 27 favolás a flickr! Ez számomra egyéni rekord köszönöm mindenkinek

Nem, nem tanulok új nyelvet. Ez az elsőre érthetetlen cím azt a kis aranyos készüléket jelzi, amit ma kaptam Gicától Azaz egy Zorki S típusú távmérős oldtimer fényképezőt, Industar-22 50/3.5-ös lencsével ) Rettentő mód oldschool darab. A szériaszámból kiderül, hogy 1957-ben gyártották, a hajdani Szovjetúnióban. A derék orosz mérnökök gyakorlatilag egy az egyben lemásolták a Leica II-t.
Hogy mitől is különleges ez a kis gép? A távmérős keresőjétől. Magyarul nem csak egy átnézeti kis “ablak” található rajta, hanem egy úgynevezett “rangefinder” is. Ennek a működési elve röviden annyi, hogy fókuszáláskor ebben a keresőben két képet látunk. Ezt a két képet kell egymásra igazítanunk az objektív csavargatásával, ekkor lesz éles a képünk. Szóval semmi automatizmus, színtiszta mechanika az egész. Digitális technikán nevelkedett suttyónak fura dolog ám ez
Az egész gép elfér a tenyeremben, de a tömege az több mint fél kiló. Összehasonlításképpen a Canon 450d 700 gramm…
A kora ellenére rendkívül jó állapotban van. Szerintem tíznél többször nem használta az egykori tulajdonosa. Sehol egy kosz, vagy karc. A vésett betűkben még csak egy szem lerakódás sincs, pedig oda szívesen ragad kosz. Egy kis alkoholos tisztogatás után az egész váz ragyog és csillog.
A film befűzése fura egy folyamat. A gép kialakítása miatt nem lehet csak akárhogyan befűzni. Mivel alultöltős, ezért a dobozból kivett filmet egy kicsit meg kell dolgozni mielőtt a gépbe kerülhetne. Hosszabb vezetőt kell vágni bele, mert a standard nem elég. Némi méricskéléssel és vagdosással azért csak sikerült beleügyeskedni. Most már csak el kell kattintani azt a 36-ot (vagy jobban mondva nem tudom mennyit, pár kockát szerintem a vágással sikerült eltüntetni).
Az objektívről annyit, hogy M39-es foglaltba csatlakozik, ami azt jelenti, hogy cserélhető. Bár a nyitjára még nem jöttem rá, de valószínűleg jó is van ez így Standard 50mm-es alapobjektív, f/3.5-ös fényerővel, fokozatmentes blendeállítással egészen F16-ig, 8 lamellás blendével.
Rendkívül furcsa érzés egy ilyen idős gépet a kezemben tartani. Belegondolni, hogy honnan jött, mi lehet a története, milyen képeket készíthettek vele. Igyekszem jó képeket csinálni, bár elsőre lehet hogy nem fog menni

Történt, hogy a szombathelyi flickr groupban felmerült az ötlet, hogy milyen jó lenne, ha elmennénk a jeli arborétumba fotózni egyet, úgyis most nyílnak a rododendronok, és ez kiváló alkalmat adhatna egy közös sétára és egy könnyed kattintgatós napra. De sajnos az időjárás közbe szólt, mivel azon a héten, mikor menni szerettünk volna, egész héten esett az eső. Az esőről meg köztudott, hogy igencsak segíti a sár kialakulását. A sárról meg köztudott, hogy igencsak megnehezíti a könnyed sétát Így a jeli arborétum lekerült a terítékről. Helyette egy hasonlóan közeli, ám sárban és szúnyogban lényegesen szegényebb célpontot választottunk: a lékai (vagy ha úgy jobban tetszik, lockenhausi) várat és tavat.
Egy “kevés” szervezkedés után végül úgy döntöttünk, hogy én fogom a taxiszolgálat szerepét betölteni Mindenkit a kedve szerinti meeting pointon felszedtem és mentünk is tovább a következő állomásra. Így esett, hogy vasárnap hajnali kilenckor a Savaria Plázánál elsőként Marfot szedtem össze, aztán tovább az Órásházhoz, ahol némi várakozás után előkerült Lator is. Majd még elmentünk Ákosért. Az így kialakult négyes férfiúi fogat elhajtott Cákra, a találkozó egyetlen női résztvevőjéért, Julóért Itt akadt egy kisebb navigációs és kommunikációs problémánk. Első körben sikerült felmenni a borospincékhez, ami ugyan nem lett volna baj ha éppenséggel iddogálni szerettünk volna, ám most nem ez volt a cél. De Marf hathatós közreműködésével (értsd: mobilos segítségkérés ) végül csak sikerült odatalálni a megadott koordinátákra. A várig vezető út már ennél zökkenőmentesebb volt, mondhatni sima ügy (legalábbis az osztrák oldalon).
A vár igazán nem nagy, de nekünk az egész délelőtt ráment mire körbejártuk, kívülről. Így van ez ha öt, fotómasinával felszerelt ember kerül össze. Fotóztuk a várat, egymást. Fotóztuk a vár körüli erdőt, egymást. Fotóztuk, ahogyan egymást fotózzuk. Jah, és még egymást is fotóztuk

Miután már kellőképpen elfáradtunk és megéheztünk és már a téma is elfogyott, visszamentünk a kocsihoz, ahol mindenki elfogyasztotta a hamuban sült szalámis szendvicsét. Majd bapattantunk a járműbe, hogy leküzdjük az óriási távolságot és szintkülönbséget, ami a vár és az alatta elterülő tó között található. Nagy nehézségek árán és bravúros sofőri teljesítménynek köszönhetően sikerült leparkolni a tó partján.
A téma itt mi más is lehetett volna, ha nem a víz körül található vegetáció. Előkerültek a közgyűrűk, makrofordítók, még talán makróobikat is használtunk volna, ha lett volna nálunk Szerintem nem maradt olyan virág, amiről legalább egy kép ne készült volna. Kicsik, nagyok, lepkével, lepke nélkül, bemozdulva, élesen.

Mikor már a természetes környezet nem nyújtott annyi érdekes dolgot, Juló került a gépek elé, illetve ahogyan a pitypangokat fújja Bár az is igaz, hogy nem csak ekkor fényképeztük őt, ha ez alatt a nap alatt 100 kép nem készült róla, akkor egy sem

A kis tavacska körbejárása közben tettünk egy kitérőt a közeli patakhoz is, bár sok érdekeset nem tartogatott, ezért inkább felmásztunk a turistaösvény mellett található tűzrakóhelyhez, ahol a padokon jól megpihentünk. Itt volt egy kis időnk átnézni az addig készült képeket, és eltakarítani a kevésbé jól sikerülteket. Persze azért itt sem hagyhattuk ki, hogy ne fotózzuk egymást

Laza egyórás pihenő után éhségünk és szomjúságunk visszahajtott a kocsihoz. Belapátoltuk a maradék kaját is, és magyarhon felé vettük az irányt. A felmerülő két alternatíva közül, miszerint vigyek mindenkit haza vagy menjük el a kőszegi csónakázó tóhoz, az utóbbit választottuk. Leparkíroztunk és körbejártuk a cseppet sem érdekes tavat. Készült egy pár cseppet sem érdkekes kép. Úgy mint ez a cseppet sem érdekes vízi virág, vagy a cseppet sem érdekes szivecskés bokehjú kép, vagy a cseppet sem érdekes wtf-arcú fa.

A cseppet sem érdekes tó után még begurultunk a főtérre felforrósodott kedélyeinket egy pár gombóc fagyival oltani. Nyalogatás közben még sétáltunk egy keveset a szűk sikátorokban és a tágas fő téren.

Végül közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy ez a flickr találkozó itt most véget ért. Az érkezési sorrend inverzében mindenkit haza fuvaroztam (Cák most már nem volt olyan trükkös ). Abban mindenki egyöntetűen egyértett, hogy “mégilyet!”. Valóban egy nagyon kellemes nap volt ez, a jövőbeli ismétlésre igen nagy az esély részemről. És örülök neki, hogy egy picit talán felébred a szombathelyi fotósélet csipkerózsika álmából. Remélem minél sűrűbben lesznek hasonló összejövetelek. És remélem, hogy azokra majd el tudnak jönni a most hiányzó kollégák is

A végén álljon itt két csoportkép az elkövetőkről:

További képek Marf-nál, Lator -nál, Ákos-nál, jómagamnál, és reméljük Juló-nál is lesznek

Már tavaly is hallottam róla, hogy őrült fiatalok az egész világon egy időben párnákkal esnek egymásnak, de akkor úgy gondoltam, hogy ez annyira nem is érdekes, hogy én is ott legyek. Idén Plurkon értesültem róla, hogy ismét lesz ilyen esemény, és most úgy gondoltam, ha részvevőként nem is, de fotózni mindenképpen érdemes lenne kilátogatni.
Nos, azt kell mondjam, tényleg érdemes volt. Fél négy körül érkeztem a Fő térre, ekkor alig lehetett látni párnás embereket, itt-ott üldögéltek csak néhányan. Aztán ahogy közeledett a négy óra úgy lettek egyre többen. Kezdéskor nagyjából 50-en lehettünk a Császárkő környékén. A szabályok egyszerűek voltak: csak azt lehetett ütni, akinél párna volt. Pontban négykor elhangzott a jelzés, és egyszerre kezdte el egymást püfölni az összegyűlt sokaság. Kicsik és nagyok, fiúk és lányok csapkodták egymást a puha toll-, dísz-, szivacspárnákkal. Alig pár perccel a kezdés után már szét is szakadt az első tollpárna, fehér pelyhekkel árasztva el a duhajkodó tömeget

Ezt persze aztán sok-sok hajdanán jobb sorsú párna követte, míg végül már bokáig gázoltunk a sok tollban

Jó volt egy ilyen céltalan ökörködésben részt venni Egy kis vidámságot, színt vitt ez az amúgy eléggé sivár és kopár világba. Pár percre sikerült elfelejteni mindent és csak mosolyogva fotózni

Képek az indafoton megtekinthetők