Távoli emlék már csak a kapu, mely előtt majdnem elveszítettem mindent. Azóta messzire jutottam. Most itt ülvén egy délceg, terbélyes hársfa tövében, a halkan morajló, lágyan hullámzó fekete víz partján tán könnyebb lesz visszatekinteni az útra, mely immáron mögöttem van.
Hosszú ideig nem volt hajnal, és minden éjszaka után fekete nap kelt fel. A nappalok oly hosszúnak tűntek, akár az évek. Számolatlan hónapokig bolyongtam a csillagtalan éjszakákban és a sötét nappalokban. Nem tudtam merre tartok, csak mentem előre, néha tétován meg-megállva. Míg végül lassan tisztulni kezdett az ég, és ismét narancs arany derengést láttam a távoli horizonton alján. Új nap virradt. A nyár első sugarai voltak ezek. Kellemesen melegítették bőrömet, és megváltó enyhet adtak megtört lelkemnek. Olyan nyár volt ez, minél szebbet nem kívánhat az elgyötört vándor. E rövid idő alatt láttam száz csodát, jártam megannyi eldugott, távoli vidéken. A sodró események forgatagában, lassan ugyan, ám a sebek elkezdtek összeforrni, elmémből kezdett kifakulni a hajdanvolt, szép rózsák illata. Olykor, mikor a madarak dalolását hallgattam, néha mintha arról énekeltek volna, hogy Menedékben újra virágzik a mallorn. Erről magam soha nem győzödtem meg, mivel a madárdalt a távolról jött vándor könnyen félreértelmezheti. És Menedékbe vezető utat már régen benőtték az aljas, tüskés indák, én pedig nem kockáztattam meg, hogy keresztül vágjak rajtuk. Ez pedig így van jól, nem lépek többé arra az útra.
Ahogy a nyár kései sugarai eltűntetek a Nyugati Határhegyek csúcsai mögött, úgy érkeztem meg oda, ahonnan hajdanán indultam: haza, Nyugathonba. Az ismerős, réglátott, kedves arcok közé. Oda, hol a sör mindig hideg és a tea mindig forró. Hol éjszakánként hallani a csendes utcák lélegzését. Itt töltöttem kedves barátaimmal a nyár utolsó napjait. Az utolsó keserédes napokat, mert ugyan nem mondtuk ki, ám mindannyian tudtuk, hogy ez az utolsó olyan nyarunk, mikor még együtt, gondtalanul múlathatjuk az időt, mert ahogy zöldből aranyba fordulnak a fák eljön a búcsúzás ideje. Némelyek közülünk útrakelnek, némelyek pedig itt várják be míg sorsuk más felé nem fordul. Így hát, amint hullni kezdtek a sárga tölgylevelek és a szél is nyugatira fordult, eljött az idő, hogy elinduljunk Feketevíz felé, ahol már várt ránk, illetve közülünk némelyekre, egy kétárbócos, apró hajó. Könnyedén ringatózott a szuroksötét, jéghideg vízen. Ma nyugodt volt az öböl, a nyugati szél egészen apró hullámokat korbácsolt csupán. Kellemes útjuk lesz kelet felé. A kibontott vitorlák gyorsan megdagadtak a széltől, és lassan megmozdították a hajót. Hosszú lesz az út, míg elérnek a Birodalom szívéig, de a szél kitart, odaérnek.
Megvártam míg az árbóc csúcsa is eltűnik a horizonton, hogy lassan hazainduljak. Ekkor pillantottam meg őt. Ott állt a mólón, tőlem alig három lépésnyire, de eddig nem vettem észre, annyira belefeledkeztem a kavargó gondolataimba. Sötét haja szabadon lobogott a szélben, talán ha válláig érhetett, bár ezt nehéz lett volna megmondani. Könnyű szövetnadrágot és világos inget viselt, vállára a hegyi emberek sötét bőrkabátját terítette. Úgy állt ott azon a kopott, barna mólón, mint aki várja vissza az övéit, kik már régen elmentek és soha nem térnek vissza. Súlyos, fekete magányt éreztem áradni belőle, akárcsak saját magamat láttam volna. Hosszú percekig álltunk egymás mellett, némán, hallgatva a hullámokat és a szelet. Ő törte meg a csendet, kulacsát felém nyújtván. Szomjas voltam, hát elfogadtam. Az első korty után bizsergető melegség áradt szét a testemben, kissé felrázva a méla búból. Bor volt, száraz, vörös, méregerős hegyi bor. Az a fajta, melyből elég két pohár, hogy önmagadból kifordulva táncolj az asztal tetején hajnalig. Ma viszont nem voltam az ehhez szükséges hangulatban, ezért vissza is adtam neki a kulacsot. Ő is ivott belőle, de szintén csak egy kortyot, hogy a kora őszi hűvösödő idő még ne érződjön bántóan hidegnek. Mindketten tudtuk, hogy ideje lenni elindulnunk hazafelé, ám valami különös ok miatt egyikünk sem mozdult. Helyette lassan beszélgetésbe kezdtünk és közben letelepedtünk az óriási hárs alá. Sok mindenről beszéltünk, főleg én, talán a bor hatása volt, vagy lélekben rokonságot éreztem vele, nem tudnám megmondani. Végül, ahogy az idő hajnal felé járt, kifogytunk a szavakból. Ő visszatért a hegyekbe, én viszont itt maradtam a hárs alatt. Itt várom meg míg el nem jön az idő, hogy én is hajót ácsoljak és elhagyjam Nyugathont. De addig minden nap találkozom az ismeretlenül is ismerős leánnyal, és végigbeszéljük a napot a délceg, terbélyes hársfa tövében.