Történetünk még valamikor július végéig nyúlik vissza. Egy dolgos nap után Szombathelyről utaztam haza a jól megszokott vonattal, mikor egyszer a semmiből csak odaül mellém egy leányzó. Én félig álomban, félig zenét hallgatva hirtelen nem nagyon tudtam mire vélni, gondoltam már máshol nem volt, itt meg a négyesülésnél elférünk, hát kit zavar. Aztán mikor megkocogtatta a térdemet, hogy szeretne beszélni velem, akkor lett gyanús, hogy itt most valami történni fog. Történt is. Elmondta, hogy szombathelyen fodrásznak tanul, és szakmailag nézve nagyon jónak tűnik a hajam. Na gondoltam magamban még ilyet sem mondtak nekem. És mivel pont most van abban a stádiumban, hogy szüksége lenne egy hajmodellre az elkövetkező vizsgáján, szeretné megkérdezni, hogy vállalom-e. Ott hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak, igent vagy nemet. Annyiban maradtunk, hogy meggondolom a dolgot, aztán majd keresem. Elsőre azt gondoltam, hogy ezt én nem vállalom, ki tudja milyen frizurát akar a fejemre varázsolni, meg hogyan. Aztán ahogy egyre többet járattam az agyam ezen a dolgom, úgy találtam ezt egyre érdekesebbnek. Mert hát miért ne? Poénnak tök jó, meg egy kis változás úgysem árthat. Szóval végülis igent mondtam. Azóta csak egy dolgom volt, hogy növesszem a hajam ahogy tudom, és ne vágassam le más fodrásszal. Ezt be is tartottam.
Ma délután estünk át az első próbavágáson és szárításon. Egyelőre még csak apróbb igazítás történt, még csak a fazon alapjait vágta meg, hogy a hajam már úgy növekedjen, ahogy optimális lesz. A hindenburg-nak nevezett klasszikus férfi frizura lesz majd a végcél és a vizsga tárgya. Az egész úgy néz ki, hogy a fejtetőn a haj hátra felé van szárítva, oldalt és hátul pedig rövidebbre van vágva, mindez nagyjából egy kockába foglalva. Nagyjából így mint ezen a képen (a kép nem saját). Majd az én végső verziómról kerül fel kép