Ahogy azt már több postban is említettem, a magyar inter-crosse (mi az az inter-crosse?) élet legnagyobb visszafogója, hogy sajnos nincs Magyarországon bajnokság. A folyamatos játékra így nincs lehetőségünk. A legközelebbi rendszeres játéklehetőség Prágában lett volna, ám az a nagy távolság és költség miatt sajnos kivitelezhetetlen. Közelebb sehol nem volt eddig más bajnokság. Egészen ez év őszéig, mikor is szlovák barátaink elhatározták, hogy ők is elindítják a saját bajnokságukat. Mi pedig kapva kaptunk az alkalmon és azon nyomban be is neveztünk. Ezzel biztosítva egy viszonylag rendszeres játéklehetőséget magunknak. Októbertől májusig minden hónap harmadik hétvégéjén Prievidzában összegyűlünk pár meccs erejéig.
A bajnokság első fordulójában két meccset játszottunk. Az első mérkőzést az ellen a Chore Vrany ellen, akiket az idei Pannon kupán már egyszer sikeresen legyőztünk. Ezért hát bíztunk az újabb sikerben. A csapat jól játszott. Okos passzokkal, jó labdamenetekkel jutottunk el az ellenfél kapujáig. Ugyan néha sikerült mellé lőni, valamint egy kicsit felmagasztalni a kapust, de a támadások többségéből gól született. Így a végén magabiztos játékkal, 28-14-es győzelemmel, megérdemelten zsebeltük be a három pontot.
A második mérkőzésünket a IKP Byci csapata ellen vívtuk. Velük eddig még nem találkoztunk. A meccs előtti bemelegítés során realizáltuk, hogy a csapatuk csak négy játékosból áll, ezért nincs cseréjük, valamint a csapat átlagéletkora nem több 12 évnél. A sportszerűség jegyében felajánlottuk, hogy szívesen kölcsönadunk egy játékost, vagy akár azt is megtesszük, hogy csak három mezőnyjátékossal játszunk a négy helyett. De ők is rendkívül sportszerűek voltak, és nem fogadták el ezt. Becsületükre legyen mondva tisztességgel végigjátszották a 4×12 percet. Meglepően ügyesen és jól passzoltak, és korukhoz képest erősen is lőttek. Ha lett volna két három cseréjük, akkor még talán szoros is lehetett volna a vége. Így azonban 27-18-re győztünk, amiért szintén járt a három pont.
Az első fordulóban két mérkőzés után a szlovák ligát a magyar válogatott vezeti.
Vasárnap folyamán már nem volt liga meccsünk, de ha már ott vagyunk, akkor játszottunk két mérkőzést a szlovák válogatott ellen. Ők már egy szinttel komolyabb ellenfélnek bizonyultak, mint a szombati csapatok. Az első meccsen nagyon hektikusan, kapkodva játszottunk, sok rossz passzal, rossz lövőaránnyal. A vége 11-19-es vereség lett. A második meccsre viszont összeszedtük magunkat és méltó ellenfélként vonultunk a pályára. Végig szoros volt az állás, a szlovákok csak 1-2 góllal tudtak elmenni. A harmadik negyedben sikerült fordítanunk és átvettük a vezetést, amit egy ideig sikerült is megtartani. A negyedik negyed nagyon izgalmas volt, egy gól itt, egy gól ott, végig fej-fej mellett haladtunk. Ám sajnos végül a szlovákok nyugodtak tudtak maradni, és az utolsó percekben megfordították a mérkőzést, 23-26-ra győzvén. A vereség ellenére is a magyar csapat végig partnerként játszott, egy percig sem volt alárendelt szerepben.
A hétvégén debütált a magyar válogatott új kapusa is. Ugyan alig két hónapja csatlakozott hozzánk, mégis meglepően jól védett. Ennek különösképpen örülök, remélem sikerült megtalálnunk az utódomat, mert ki tudja meddig maradok még Szombathely környékén. A válogatottnak pedig szüksége van egy jó kapusra.

Távoli emlék már csak a kapu, mely előtt majdnem elveszítettem mindent. Azóta messzire jutottam. Most itt ülvén egy délceg, terbélyes hársfa tövében, a halkan morajló, lágyan hullámzó fekete víz partján tán könnyebb lesz visszatekinteni az útra, mely immáron mögöttem van.
Hosszú ideig nem volt hajnal, és minden éjszaka után fekete nap kelt fel. A nappalok oly hosszúnak tűntek, akár az évek. Számolatlan hónapokig bolyongtam a csillagtalan éjszakákban és a sötét nappalokban. Nem tudtam merre tartok, csak mentem előre, néha tétován meg-megállva. Míg végül lassan tisztulni kezdett az ég, és ismét narancs arany derengést láttam a távoli horizonton alján. Új nap virradt. A nyár első sugarai voltak ezek. Kellemesen melegítették bőrömet, és megváltó enyhet adtak megtört lelkemnek. Olyan nyár volt ez, minél szebbet nem kívánhat az elgyötört vándor. E rövid idő alatt láttam száz csodát, jártam megannyi eldugott, távoli vidéken. A sodró események forgatagában, lassan ugyan, ám a sebek elkezdtek összeforrni, elmémből kezdett kifakulni a hajdanvolt, szép rózsák illata. Olykor, mikor a madarak dalolását hallgattam, néha mintha arról énekeltek volna, hogy Menedékben újra virágzik a mallorn. Erről magam soha nem győzödtem meg, mivel a madárdalt a távolról jött vándor könnyen félreértelmezheti. És Menedékbe vezető utat már régen benőtték az aljas, tüskés indák, én pedig nem kockáztattam meg, hogy keresztül vágjak rajtuk. Ez pedig így van jól, nem lépek többé arra az útra.
Ahogy a nyár kései sugarai eltűntetek a Nyugati Határhegyek csúcsai mögött, úgy érkeztem meg oda, ahonnan hajdanán indultam: haza, Nyugathonba. Az ismerős, réglátott, kedves arcok közé. Oda, hol a sör mindig hideg és a tea mindig forró. Hol éjszakánként hallani a csendes utcák lélegzését. Itt töltöttem kedves barátaimmal a nyár utolsó napjait. Az utolsó keserédes napokat, mert ugyan nem mondtuk ki, ám mindannyian tudtuk, hogy ez az utolsó olyan nyarunk, mikor még együtt, gondtalanul múlathatjuk az időt, mert ahogy zöldből aranyba fordulnak a fák eljön a búcsúzás ideje. Némelyek közülünk útrakelnek, némelyek pedig itt várják be míg sorsuk más felé nem fordul. Így hát, amint hullni kezdtek a sárga tölgylevelek és a szél is nyugatira fordult, eljött az idő, hogy elinduljunk Feketevíz felé, ahol már várt ránk, illetve közülünk némelyekre, egy kétárbócos, apró hajó. Könnyedén ringatózott a szuroksötét, jéghideg vízen. Ma nyugodt volt az öböl, a nyugati szél egészen apró hullámokat korbácsolt csupán. Kellemes útjuk lesz kelet felé. A kibontott vitorlák gyorsan megdagadtak a széltől, és lassan megmozdították a hajót. Hosszú lesz az út, míg elérnek a Birodalom szívéig, de a szél kitart, odaérnek.
Megvártam míg az árbóc csúcsa is eltűnik a horizonton, hogy lassan hazainduljak. Ekkor pillantottam meg őt. Ott állt a mólón, tőlem alig három lépésnyire, de eddig nem vettem észre, annyira belefeledkeztem a kavargó gondolataimba. Sötét haja szabadon lobogott a szélben, talán ha válláig érhetett, bár ezt nehéz lett volna megmondani. Könnyű szövetnadrágot és világos inget viselt, vállára a hegyi emberek sötét bőrkabátját terítette. Úgy állt ott azon a kopott, barna mólón, mint aki várja vissza az övéit, kik már régen elmentek és soha nem térnek vissza. Súlyos, fekete magányt éreztem áradni belőle, akárcsak saját magamat láttam volna. Hosszú percekig álltunk egymás mellett, némán, hallgatva a hullámokat és a szelet. Ő törte meg a csendet, kulacsát felém nyújtván. Szomjas voltam, hát elfogadtam. Az első korty után bizsergető melegség áradt szét a testemben, kissé felrázva a méla búból. Bor volt, száraz, vörös, méregerős hegyi bor. Az a fajta, melyből elég két pohár, hogy önmagadból kifordulva táncolj az asztal tetején hajnalig. Ma viszont nem voltam az ehhez szükséges hangulatban, ezért vissza is adtam neki a kulacsot. Ő is ivott belőle, de szintén csak egy kortyot, hogy a kora őszi hűvösödő idő még ne érződjön bántóan hidegnek. Mindketten tudtuk, hogy ideje lenni elindulnunk hazafelé, ám valami különös ok miatt egyikünk sem mozdult. Helyette lassan beszélgetésbe kezdtünk és közben letelepedtünk az óriási hárs alá. Sok mindenről beszéltünk, főleg én, talán a bor hatása volt, vagy lélekben rokonságot éreztem vele, nem tudnám megmondani. Végül, ahogy az idő hajnal felé járt, kifogytunk a szavakból. Ő visszatért a hegyekbe, én viszont itt maradtam a hárs alatt. Itt várom meg míg el nem jön az idő, hogy én is hajót ácsoljak és elhagyjam Nyugathont. De addig minden nap találkozom az ismeretlenül is ismerős leánnyal, és végigbeszéljük a napot a délceg, terbélyes hársfa tövében.

Történetünk még valamikor július végéig nyúlik vissza. Egy dolgos nap után Szombathelyről utaztam haza a jól megszokott vonattal, mikor egyszer a semmiből csak odaül mellém egy leányzó. Én félig álomban, félig zenét hallgatva hirtelen nem nagyon tudtam mire vélni, gondoltam már máshol nem volt, itt meg a négyesülésnél elférünk, hát kit zavar. Aztán mikor megkocogtatta a térdemet, hogy szeretne beszélni velem, akkor lett gyanús, hogy itt most valami történni fog. Történt is. Elmondta, hogy szombathelyen fodrásznak tanul, és szakmailag nézve nagyon jónak tűnik a hajam. Na gondoltam magamban még ilyet sem mondtak nekem. És mivel pont most van abban a stádiumban, hogy szüksége lenne egy hajmodellre az elkövetkező vizsgáján, szeretné megkérdezni, hogy vállalom-e. Ott hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak, igent vagy nemet. Annyiban maradtunk, hogy meggondolom a dolgot, aztán majd keresem. Elsőre azt gondoltam, hogy ezt én nem vállalom, ki tudja milyen frizurát akar a fejemre varázsolni, meg hogyan. Aztán ahogy egyre többet járattam az agyam ezen a dolgom, úgy találtam ezt egyre érdekesebbnek. Mert hát miért ne? Poénnak tök jó, meg egy kis változás úgysem árthat. Szóval végülis igent mondtam. Azóta csak egy dolgom volt, hogy növesszem a hajam ahogy tudom, és ne vágassam le más fodrásszal. Ezt be is tartottam.
Ma délután estünk át az első próbavágáson és szárításon. Egyelőre még csak apróbb igazítás történt, még csak a fazon alapjait vágta meg, hogy a hajam már úgy növekedjen, ahogy optimális lesz. A hindenburg-nak nevezett klasszikus férfi frizura lesz majd a végcél és a vizsga tárgya. Az egész úgy néz ki, hogy a fejtetőn a haj hátra felé van szárítva, oldalt és hátul pedig rövidebbre van vágva, mindez nagyjából egy kockába foglalva. Nagyjából így mint ezen a képen (a kép nem saját). Majd az én végső verziómról kerül fel kép

Szeptember végén került megrendezésre Szombathelyen az I. Magyar Tornász Grand Prix. Mivel korábban már sikeresen együttműködtem a szervező céggel, ezért ismét megkértek, hogy segítsek nekik, és legyek sofőr az eseményen. A feladatom annyi volt, hogy a reptérről a szállodáig eljuttassam a csapatokat. Lévén, hogy egy csapat nem négy emberből állt, egy 9 személyes Volkswagen kisbusszal teljesítettem szolgálatot. Az első pár kilométeren még furcsa volt, mivel előtte még nem vezettem ekkora autót, de gyorsan kiismertem és hozzászoktam, utána már egész kellemes volt vezetni.

Szerda
Az első fuvarom Bécs mellé, a schwechati repülőtérre szólt. 8 mexikóit kellett hazahoznom Kőszegre. A mexikóiak gépe elméletileg 13:15-kor szállt le. Én 11 órakor indultam, biztos ami biztos alapon, ki tudja milyen forgalmiviszonyokra kell számítani. Szerencsére Ausztriában nem csak beszélnek az autópályaépítésről, hanem építik is azokat. Gyakorlatilag a határtól a reptérig végig autópálya. Az első pár kilométer csak autóút, de az is rendkívül jó minőségű, annyi a különbség, hogy nincs beton elválasztó a két forgalmisáv között. De visszatérve a mexikóiakra. 13-kor már ott álltam az érkezésnél, kis táblával a kezemben, és türelemesen vártam. És vártam, és vártam, és vártam. Két és fél órát vártam rájuk, közben szóltam a főnöknek, hogy ugyanmár derítse ki, hogy mégis merre kószálnak. De nem sikerült semmi információt megtudni róluk. Így hát este fél hatkor elindultam haza. Még pont jól is jött ki, mert így el tudtam menni inter-crosse edzésre. Úgy voltam vele, hogy ha eddig nem jöttek most már ne jöjjenek, vagy majd megoldják valahogy az idejutást. Már több, mint egy órája beöltöztem a kapus cuccba, és zajlik az edzés, mikor csörög a telefonom. A főnök volt az, hogy MOST kell menni Schwechatra, mert a mexikóiak gépe 21:55-kor fog leszállni. Nekem meg a vércukor szintem szállt le, a vérnyomásom meg fel. Tetőtől talpig védőfelszerelésben, izzadtan, ázottan ott álltam és elátkoztam mexikót. Persze hát mit volt mit tenni, fogtam magam gyorsan kivetkőztem (nem magamból, de majdnem) és lóhalálában elindultam a reptérre. Annyiból jó volt, hogy éjjel már senki nem volt az utakon, az autópályán szinte nulla forgalom. Így azért lehetett menni. Nem sokkal 22 után értem oda. Nem volt nehéz észrevenni őket, egy halom ember, egy halom cuccal. Akkor már gondolatban vakartam a fejem, hogy hogyan fogok én ennyi köbméter embert meg felszerelést betömöríteni egy nulla rakterű kisbuszba. Aztán a parkolóházban már tényleg vakartam a fejem, mert az istennek nem akartak beférni. Sakkoztunk ott egy jó negyed órát, míg végül valahogyan csak sikerült. Aztán útközben kiderült a késés oka is: a londoni Heathrow reptéren kellett átszállniuk, de az átszállásra nem volt túl sok idejük, és még a vámosok is szivóztak velük, szóval lekésték, és csak a későbbi géppel tudtak eljönni, amire ráadásul meg kellett venniük a jegyet megint. Ekkor már annyira nem voltam rájuk mérges, végülis nem az ő hibájuk volt, hogy nem értek ide. Végül biztonságban leszállítottam őket Kőszegre, én meg már fél egyre otthon is voltam.
Alább látható az aznapi út: 543km.

Csütörtök
Csütörtökön elméletileg -igen, csak elméletileg- a Ferihegyi repülőtérről kellett volna hazahoznom Kőszegre öt svájcit. Akárcsak tegnap ismét kellő időt szánva az utazásra már korán, 7 órakor indultam, így a 11:25-ös landolás előtt már jóval korábban ott voltam. Szokás szerint az érkezésnél álltam a kis táblácskával és vártam őket és reméltem, hogy a tegnapi eset nem ismétlődik meg. De gondolom most már sejtitek, hogy miért írtam, hogy elméletileg. Ismét vártam vagy két és fél órát, és ismét próbáltam valami infot szerezni a főnöktől, és ismét alig tudtam meg valamit. Főnök annyit mondott, hogy jöjjek haza üresen megint. Már éppen indultam volna, mikor hív, hogy mégse menjek már haza üresen, mert tudja mikor érkeznek a svájciak. 14:30-kor száll majd le a gépük. Oh gondoltam magamban, az már nincs is messze. És ekkor tette hozzá, hogy nem Ferihegyen, hanem Schwechaton! És ez az információ hozzám 14:00-kor jutott el. Ferihegy és Schwechat között barátilag is van vagy 2,5 óra út meg egy olyan 240km. De hát mit volt mit tenni, a lovak közé csaptam és valóban sikerült 2,5 óra alatt megjárni ezt az azért nem kicsi távot. 16:30-ra értem Schwechatra, ahol szembesültem a helyzettel, hogy nem öten vannak, hanem csak hárman. No de sebaj, legalább befértek a kocsiba. Útközben mikor kérdeztem tőlük, hogy hogyan volt ez, hogy nem Ferihegyre jöttek meg nem akkor amikor kellett volna, akkor néztek rám olyan hülyén, hogy én most miről is beszélek. Mert náluk soha nem volt szó arról, hogy nem Schwechatra jönnek. Szóval ezt valaki, valahol nagyon elbaszarintotta. Végül biztonságban megérkeztünk Kőszegre. Megvártam míg kipakolnak és vacsoráznak aztán utána átvittem még őket Szombathelyre. Onnan meg elmentem haza. Egész korán, már este kilenckor otthon voltam.
Alább látható az aznapi út: 632km.

Hétfő
Hétfőn hajnali 5 órakor indultunk Kőszegről Schwechatra, a három svájci leányzóval, meg három angol sráccal. Ezzel a nappal szerencsére nem volt sok kavarodás, minden az irányításom alatt volt. Pontosan indultunk, pontosan érkeztünk. A végére azért, hogy mintegy megkoronázza ezt a három napot még becsúszott egy kis közjáték. Miután visszaértem Szombathelyre és leadtam a kocsit is, utána hív főnök, hogy menni kellene Kőszegre, mert az egyik csapat nem fér be a buszba, mert annyi a csomag, hogy nincs már hely. Én a Fő téren élveztem az októberi nyár utolsó sugarait ekkor. Nagy léptekkel megindultam a cég felé, hogy hát akkor ha munka van, akkor munka van. Már félúton jártam, mikor megint csörög a telefonom, főnök az, mégse kell menni, mert valahogy betömörítették őket. Zseniális
Alább látható az aznapi út: 272km.

Van, aki ennyi szopás után már elátkozta volna még a csillagokat is, sőt én is azt tettem volna, ha nem azt csinálhattam volna, amit nagyon szeretek. Mert vezetni azt imádok. És végülis jó idő volt, a kocsi is jó volt, az órabér nekem ketyegett, szóval semmi olyan túl rossz nem történt. Igaz, hogy ha kicsit jobban összejönnek a dolgok, akkor 1400km helyett csak 900km-t megyek, de én ezt így is nagyon élveztem