Rég volt már, hogy a keresztútnál állva vártam a vihart. A sötét, súlyos fellegek fenyegetően nyújtották felém fojtogató karjaikat, már felkészültem, hogy nagy árat fizessek ezért a vándorútért, de a nyugati szél határozott, ám ugyanakkor lágy fuvallata elűzte a sötét fenyegetést. A felhőket a keskeny, magányos ösvény felé kergetve világossá vált melyik utat is kell választanom.
Az öreg platánok árnyékának kellemes hűvösében minden lépés könnyű volt. Olybá tűnt, mint ha nem is ezen a földön járnék, hanem egy egészen másik világban, ahol nincs tér, nincs idő, nincsenek nehézségek. Úgy éreztem lelkem elhagyta e gyarló földi testét és újra szabadon száll az egek boltozatáig. Minden egyes nap, csak egy villanásnak tűnt, akár a csillagos éjszaki égen a hullócsillag. Így érkeztem meg végül egy olyan kertbe, amely túl mutat minden emberi képzeleten. A kert közepén egy ősöreg, hatalmas mallorn állt. Levelei gyönyörű smaragd színben pompáztak a szikrázó napsütésben. Dús koronájával enyhet adó árnyékot terítvén átkarolhatatlan, sima törzse fölé. Menedék – mert hogy így neveztem el magamban – határait sűrű, virágzó vadrózsa bokrok szegélyezték. Lábam alatt a fű zöld volt, és alig ért bokáig, de a csillogó harmatcseppek gyógyítóan hűsítették az út során elfáradt és megkérgesedett talpamat. És az a rengeteg madár! Cinegék, rigók, sármányok, fülemülék, pintyek. Mind-mind vidám énekelte a maga dalát, mégis az egész valahogy harmonikusnak hatott. Az egész olyan volt, mint ha csak álmodtam volna. Menedék nem volt túlságosan nagy, emberi léptékkel mérve azt mondanám, alig lehetett nagyobb mint egy falusi kert. De a lélek! Annak ott nem volt korlátja, amint beléptem lelkem ujjongva fedezte fel a szem számára láthatatlan apró kis zugokat, eldugott jelzéseket. És boldog voltam, oh igen, boldog. Hogy végre ismét egy olyan helyen pihenhetek meg, ahol nem kell a külvilág kegyetlenségeivel foglalkoznom.
Pihentem, sokáig, gondtalanul, talán el is aludhattam pár hétre. Ezért nem vettem észre mikor az első halvány fátyolfelhők eltakarták a napot. Mire bágyadt elmémmel felfoghattam volna mi is történt, már újból kellemes napsütés fogadott. Már-már vissza is aludtam, mikor a földre hullott az első mallorn-levél. Tavasz volt, ennek nem szabadott volna megtörténni! És az elsőt követte a második, és sorban a többi. A tenyérnyi, méregzöld levelek még hulltukban megfeketedtek és szinte alig hallható, apró reccsenéssel zuhantak a földre. Ám ez a gyenge nesz is bántóan éles volt, mert a madársereg már nem énekelt, tollukba burkolózva némán, szinte holtan ültek az ágakon. Teljesen megzavarodva jártam, rohantam körül a kertet, keresvén az okot erre pusztulásra. Ekkor láttam meg őt, egy másik vándort. Ott állt Menedék kapujában. Magas volt, magasabb mint én. Ruhája szurokfekete, finom selyem és bársony, köpenyének csuklyáját mélyen az arcába húzta. Egyetlen testrészét nem takarta ruha: a kezeit. Erős, ám mégis finom férfi kezek voltak ezek. Látszott rajtuk, hogy inkább mágiához, mint kardhoz értenek. Nem tudtam ki volt ez a férfi, nem tudtam honnan jött, nem tudtam hogyan talált rá Menedékre. Amit tudtam, az annyi volt amit láttam. Ahová lépett ott a fű megfeketedett és elszáradt. Leszakított egy tündöklően gyönyörű citromszín rózsát, de az illatát már nem érezhette, mert amint megérintette a rózsaszirmok elüszkösödtek és keményen leperegtek a halott fűbe. Nem szólt egy szót sem, de tudtam miért van itt: elvenni azt, ami még az enyém. Hiába próbáltam ismét életet lehelni az elhamvadt szirmokba és levelekbe, ő túl gyorsan haladt és végzett minden számomra kedves élettel. Míg végül a kertben nem maradt más csak a lomb nélküli, ám élettel teli öreg mallorn. Nem tudtam megakadályozni, hogy hozzáérjen. A fa előbb megreszketett, mintha próbálna dacolni a gyilkos érintéssel, de végül engedett a halálnak.
A földből ocsmány, tövises indák kúsztak elő és ragadták meg lábamat és karomat. A férfi egyetlen intésére körém csavarodtak és elkezdtek a kapu felé húzni. Hiába erőlködtem, hiába próbáltam megszabadulni tőlük, a szorítás csak annál erősebb lett. Ahol az indák hozzám értek kiserkent a vérem, ezernyi apró sebből csepegett a fekete, üszkös földre. Nem tudnám megmondani, hogy elmém játéka volt-e vagy valóság, de mintha a fű újra kizöldült volna ott ahová a karmazsinszín cseppek hullotak. Mielőtt elveszítettem volna az eszméletemet még éreztem, ahogy az indák kihajítanak a kapun. Láttam a férfi szemeit is, hidegen ám diadalittasan csillogtak, és hallottam hogy annyit mond: “Az enyém!”.
Nem tudom meddig fekhettem ott eszméletlenül. Arra ébredtem, hogy egy kulacsból hűs forrás vizet locsolnak arcomba. A sokktól nem tudtam, hogy ki lehet az ki rám pazarolja az értékes vizet. Pár perc múlva, mikor már kitusztult a látásom, akkor jöttem rá, hogy elfeledettnek hitt, régi barátaim azok, akiket az út során hagytam el Menedéket keresvén. Nem tudom hogyan találtak meg, de hálás vagyok nekik, amiért nem hagytak ott a kapu előtt elpusztulni.