Sötét volt. A fekete, csillagtalan égen már gyűltek a nehéz, vihart ígérő esőfelhők. Olybá tűnt, a metszően fagyos északi szél távoli, hajdanvolt emlékek zaját fújja felém. Ebben a disszonáns kavalkádban épp úgy hallani véltem rég elfeledett, kedves emlékek halk neszezését, mint a tegnapi fájdalmak szúró üvöltését. Vastag irhakabátom sem volt képes megvédeni a dermesztő hidegtől. Hogy a testem, vagy a lelkem fázott-e jobban? Nem tudnám megmondani.
Ott álltam a keresztútnál. Hosszú volt az út míg ideértem. Messziről jöttem. Ott voltam a ifjú hegyek gyökerénél, láttam honnan nőttek az ég felé. Jártam napsütötte, hófedte, büszke csúcsokon. Láttam a Napot, ahogy diadalmasan a hegyek fölé emelkedik. És szívemben úgy éreztem, ennél magasabbra ember már nem juthat. De jártam fekete, remény nélküli, elhagyott völgyekben is. Éreztem a magány szorítását szívemen. És láttam, ahogy a tündöklő, ezüstszín telihold ragyogó fényével darabokra szaggatja a sötétséget. De most a Hold fénye lassan gyengülni kezdett, elvesztette erejét. Most itt állok haldokló ezüstfényében a keresztútnál. Elmém távoli szeglete, mintha azt súgná: “Már jártál itt!” És valóban, mintha már tényleg jártam volna itt. Vagy az egy másik földön lett volna? Egy másik időben, egy élettel korábban? De, itt is ketté ágazik az út. Az egyik mentén óriási, vén platánok állnak őrt és vigyázzák a vándor útját. Finom szálú, puha, zöld fű könnyíti meg lépteit. És egy olyan világba vezet, mely túl van az érzékek határán. A másik út fekete és oly keskeny, hogy nem fér el rajta csak egyetlen ember. A járás ugyancsak nehéz a kiálló, pengeéles szikláktól… De hisz ezen már valóban jártam! Tudom, hová vezet!
Hogy melyiken visz tovább sorsom? Még nem tudom. Még nem jött el az időm, hogy megtudjam. Csak annyit tudok, hogy már nem sokáig időzhetek a keresztútnál. De egyelőre még csak állok a szélben. Várom a vihart.