Time-lapse photography? Na hogy ez mi a fene? Ha egyszerűen akarnám mondani, akkor ez annyit jelent, hogy ez időt fotózod le, illetve rögzíted.
A rögzítés helytállóbb kifejezés, mivel a végeredmény majd nem egy fotó lesz, hanem sok-sok, amiből végül egy video készül. Ezzel a technikával lehet a múló időt rögzíteni, vagy lassan változó mintázatokat megmutatni. Láttál már filmekben olyan jelenetet, ahol a nap pillanatok alatt felkelt, vagy a felhők végighömpölyögtek az égen, vagy az éjszaki városban száguldoztak az autók, színes csíkokat hagyva maguk után? Ez mind-mind time-lapse.
A dolog szépsége ugyanaz, mint a csúfsága: a múló idő. Ahhoz, hogy a videon gyorsítottan be tudd mutatni mi történik, ahhoz bizony valós időben kell végigfotózni. Vegyünk egy egyszerű esetet. Az emberi szem ugye 24fps-től látja folyamatosnak a mozgást. Ha szeretnél mondjuk egy 30 másodperces time-lapset 24fps-sel az 30*24=720. Tehát ehhez a kis videohoz 720 képre lesz szükséged! A következő kulcskérdés, hogy ezt a 720 képet hány másodpercenként kell ellőni. Ezt az esemény hosszának lefolyása határozza meg. Ha például a lenyugvó nap utolsó két óráját szeretnéd megörökíteni az 2*60*60=7200mp, 7200/720=10mp. Tehát 10 másodpercenként kell exponálnod.
Amint látod, ez nem a sietős emberek műfaja. Nem csak elkattintom a képet és megyek tovább. Fontos a gondos tervezés, a helyszín előzetes bejárása, az idők kiszámolása. Ügyelj rá hogy legyen nálad elég memória, akkumlátor. Time-lapse fotózáshoz elengedhetetlen kellék az állvány. Valamint az sem hátrány ha rendelkezel egy intervalometerrel, ezzel a kis készülékkel tudod elérni hogy a megfelelő intervallumban készüljenek a képek.
A végén álljon itt az én első time-lapsem egy naplementéről. Nagyjából 250 képet kellett készítenem hozzá, 30fps, 8 másodperc. Igazából nagyon sok mindent nem jól csináltam: még nincs állványom, intervalometerem sem. Az egészet az út mellől a kocsi tetejéről készítettem, egy pillanatra látszik is egy áthaladó kamion. Meg az egész valahogy mozog, amire nem jöttem rá hogy mitől. Na de a következő már sokkal jobb lesz

UPDATE:
Time-lapse-ről szóló írásom jelent meg a spottr.hu fotósblogon is, errefelé.

Sötét volt. A fekete, csillagtalan égen már gyűltek a nehéz, vihart ígérő esőfelhők. Olybá tűnt, a metszően fagyos északi szél távoli, hajdanvolt emlékek zaját fújja felém. Ebben a disszonáns kavalkádban épp úgy hallani véltem rég elfeledett, kedves emlékek halk neszezését, mint a tegnapi fájdalmak szúró üvöltését. Vastag irhakabátom sem volt képes megvédeni a dermesztő hidegtől. Hogy a testem, vagy a lelkem fázott-e jobban? Nem tudnám megmondani.
Ott álltam a keresztútnál. Hosszú volt az út míg ideértem. Messziről jöttem. Ott voltam a ifjú hegyek gyökerénél, láttam honnan nőttek az ég felé. Jártam napsütötte, hófedte, büszke csúcsokon. Láttam a Napot, ahogy diadalmasan a hegyek fölé emelkedik. És szívemben úgy éreztem, ennél magasabbra ember már nem juthat. De jártam fekete, remény nélküli, elhagyott völgyekben is. Éreztem a magány szorítását szívemen. És láttam, ahogy a tündöklő, ezüstszín telihold ragyogó fényével darabokra szaggatja a sötétséget. De most a Hold fénye lassan gyengülni kezdett, elvesztette erejét. Most itt állok haldokló ezüstfényében a keresztútnál. Elmém távoli szeglete, mintha azt súgná: “Már jártál itt!” És valóban, mintha már tényleg jártam volna itt. Vagy az egy másik földön lett volna? Egy másik időben, egy élettel korábban? De, itt is ketté ágazik az út. Az egyik mentén óriási, vén platánok állnak őrt és vigyázzák a vándor útját. Finom szálú, puha, zöld fű könnyíti meg lépteit. És egy olyan világba vezet, mely túl van az érzékek határán. A másik út fekete és oly keskeny, hogy nem fér el rajta csak egyetlen ember. A járás ugyancsak nehéz a kiálló, pengeéles szikláktól… De hisz ezen már valóban jártam! Tudom, hová vezet!
Hogy melyiken visz tovább sorsom? Még nem tudom. Még nem jött el az időm, hogy megtudjam. Csak annyit tudok, hogy már nem sokáig időzhetek a keresztútnál. De egyelőre még csak állok a szélben. Várom a vihart.