Itt volt. Itt volt velem. Észrevétlen lopózott be szobám félg nyitva felejtett ajtaján. Hogy mikor? Nem tudnám megmondani. Nem vettem észre, érzékeimet elnyomták a tavaszi mámor homályos emlékei. Csak most kezdek emlékezni rá, hogy tényleg itt volt. Most, hogy eltűnt. Még érzem fénylő hajának könnyed illatát. A szobát belengi a tiszta esők hűs lélegzete. Valóban itt volt, egészen a végéig. De én túl elfoglalt voltam, hogy észrevegyem. Ő pedig túl félénk, hogy szóvá tegye jelenlétét. Most, hogy már nincs, kezdem érezni, mennyire is jó volt, hogy itt volt. Még így is, hogy nem foglalkoztam vele méltóképpen. Eddig nem találtam magyarázatot a felettébb jó kedélyállapotomra. Hát ő volt az. Ő tette tudtom nélkül könnyűvé a mindennapokat.
Kifutok a kertbe, talán még utolérem, nem mehetett még messzire. Még látom, ahogyan pirosas ruhájába belekap a metsző szél, mikor eltűnik a zöldellő szőlőtövek mögött. Követem az egyre halványuló illatát, de a könnyed eső illat elenyészik a nagyszemű, bordó szőlőfürtök nehéz, édeskés illatában. Eltűnt. Az illat még egy pillanatig ott lebeg az orram alatt, a múltat idézve, de ez is elenyészik a Nyugati Szél haragos kiáltásában. Kezd kihűlni a világ. Fázom. Eltűnt a Nyár.