Azt mondják, az idő a legjobb gyógyszer minden lelki sebre. Úgy tartják, ahogy múlik úgy lesz egyre kevésbé fájó az emlék, míg végül teljesen elhalványul és nem lesz más, csak tényleg emlék. Valami igazság biztos, hogy van ebben. Az utóbbi időben magam is ezt kezdem érezni. A folyamat egyetlen hibája, hogy egy olyan tényezőre alapoz, melynek hatása hosszú távon érvényesül, ezzel lassú szenvedésre kárhoztatva az egyszeri halandót.
Mennyi idő kell, hogy újra a régi legyen az ember? Hogyan lehet felvenni a régi élet fonalát? Már persze ha van értelme a “régi” jelzőnek. Mind-mind olyan kérdés melyre igazán egzakt választ nem tud senki adni. Mert nincs rá válasz. Az biztos, hogy nem napok, nem hetek, sőt talán nem is hónapok kellenek ehhez. A legjobb, ha a folyamat lefolyását évben, években mérjük. Függően attól, hogy mennyi ideje tettük le azt a bizonyos régi fonalat. Egy év biztosan kell, ahhoz hogy az idők során felgyűlt (lelki)mérgek szépen lassan kiürüljenek a szervezetből, és az utolsó ütésből felálljunk. És talán a folyamat végére ismét tudunk úgy nézni a másikra, hogy közben nem akar felrobbani a szívünk az adrenalintól. De addig hosszú az út. És a szélén dühből, és haragból nőnek virágok, melyekből szakítva ugyan nem lesz rövidebb, de talán könnyebb elviselni míg a végére nem érünk. Mert a harag illata segít elnyomni mindazt, mi valaha kedves volt, nem hagyja, hogy régmúlt idők fakuló emlékein merengjünk. Mert felejteni kell, mindent, és végleg. Ha nem tesszük, akkor önsajnálatba süppedt, megfeketedett karikatúrái leszünk hajdani valónknak. Ez pedig nem megengedhető, megtörni nem szabad. Szörnyen hangzik ez, tudom, de az önvédelmi mechanizmusok mindig szörnyűek. Itt most lelkünk rehabilitálása a cél, az eszközökben pedig, egy ily fontos feladat esetében, nem lehet válogatni.