Minden matekból UV-zónak szerettel

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg háromszög, ennek volt három szöge: Alfonzó, Bétamás és Gammatyi. A legöregebb – Alfonzó – és a legkisebb – Gammatyi között a korkülönbség p/2 volt. Az öreg háromszög, amikor úgy érezte, hogy rövidesen átköltözik a másik félsíkba, magához hívatta három fiát.- Én rövidesen meghalok – mondta – és halálom után arra hagyom értelmezési tartományomat, aki a legszebb pótszöget veszi feleségül. Elindult hát a három fiú a végtelenbe: Alfonzó az x, Bétamás az y, Gammatyi pedig a z tengelyen, széjjel a nagy térbeli koordinátarendszeren, mindhárman + irányba, egyenes vonalú egyenletes mozgással. Amikor elérték az első irracionális számot, pihenőt tartottak. Alfonzó egy hatalmas integráljel árnyékában pihent le, hogy falatozzon valamit. Alig vette elő azonban intervallum-skatulyájából a hamuban sült intervallumot, megjelent egy hatalmas differenciálegyenlet, és így szólt hozzá: – Te mit keresel itt? Nem tudod, hogy aki itt leül, az halál fia, mivel nem teljesíti a Chauchi-féle konvergencia kritériumot? Ezzel se szó, se beszéd, megragadta és bezárta az an sorozat pontos alsó és felső korlátja közé. – Innen ki nem szabadulsz, csak majd ha a differenciálhányadosod nullával lesz egyenlő – mondta a félelmetes differenciálegyenlet és elkonvergált. Bétamás sem járt különben, őt egy zord trigonomtrikus alakú komplex szám támadta meg, megragadta és bezárta két abszolutérték jel közé. – Itt fogsz az óramutató járásával egyező irányúvá válni – mondta haragosan és elment. Gammatyi szerencsésen járt. Amikor megéhezett, leült egy Pascal-háromszög tetejére és falatozni kezdett. Alig nyelte le az első részsorozatot, amikor észrevette, hogy a szomszéd értelmezési tartomány ura, a gonosz Diszkrimináns vágtat feléje almásderes négyzetgyökén, amelynek patkói lineáris egyenletrendszereket szórtak. – Mit keresel az én epszilon sugarú környezetemben – kiáltotta már messziről negatív előjelét forgatva. Mindjárt n-edik gyököt vonok belőled és nullává redukállak! Gammatyi látta, hogy ennek egykettede sem tréfa, előrántotta értékkészletéből pozitív előjelét, és megsemmisítette vel a gonosz Determinánst. Azután visszaült a Pascal-háromszög tetejére és elfogyasztotta a magával hozott sorozat majdnem minden elemét. Ezután útrakelt. Estére egy véges halmazhoz érkezett, átkelt az alsó korláton és igyekezett a felső korlát felé. Útközben bekerült egy torlódási pontba, amelynek tetszőleges sugarú környezetében ott volt a halmaz végtelen sok eleme. Ezek igen kedvesen fogadták, ellátták étellel itallal és négyzetre emelték, hogy jobban birja a hosszú utat. Gammatyi megköszönte és tovább transzformálta magát. Amikor megvirradt, csodálatos látvány tárult két tetszőleges pontja elé: nem is olyan messze egy rotációs mozgást végző n-ed rendű determinánst látott. No ezt megnézem – gondolta Gammatyi és elindult. Csakhogy nem könnyű ám egy ilyen determinánsba bejutni! Amikor odaért, látta, hogy minden kapuban egy m x n tipusu mátrix áll, n dimenziós vektorokkal felfegyverkezve, amelyek élesre voltak köszörülve. Gammatyi tudta, hogy ő ezek ellen tehetetlen, furfanghoz folyamodott tehát: megpróbálta meghatározni az egyik mátrix rangját. Hosszú órák és veszélyes átalakítások után végre sikerült az egyik sort nullává tenni, és ekkor nagy dübörgéssel kinyilt a kapu, Gammatyi belépett. Az n-edik sorban elemről elemre haladva csodálatosabbnál csodálatosabb látvány tárult a szeme elé: a falakon Weierstrass, Cantor, Rolle, Heine-Borel és Chauchi tételei függtek aranyozott keretben, a padlót pedig díszes szövésű Leibniz és Taylor formulák díszítették. Gammatyi csak az i-edik sor k-adik elemében tért észhez, de csak azért, hogy még nagyobb ámulatba essen. A sorokban egy gyönyörűséges pótszöget látott, aki szomorúan énekelt. Amikor meglátta Gammatyit, rémülten kérdezte: – Mit keresel itt, ahol még az 1/n sorozat határértéke is ritkán fordul elő? Jó lesz, ha minél hamarabb elmégy, mert ha hazajön a várúr, a gonosz hétismeretlenes, meg fog ölni. – Én innen el nem megyek – mondta Gammatyi, mert tudta, hogy ez a pótszög az, aki őt egy életen át ki tudja egészíteni 90o-ra. – Jössz-e velem? – Nem mehetek – mondta a szépséges pótszög. Én az öreg Tangens király lánya vagyok. Hárman voltunk testvérek: Amália, Beáta és Cecilia, amikor ez a gonosz hétismeretlenes egyenletrendszer elrabolt apánk értelmezési tarttományából, és azóta itt raboskodunk. Nem mehetek hát, mert ő úgyis utólér és visszahoz. Gammatyi elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, magával viszi Ceciliát. Egyszer csak egy hatalmas dörrenés rázta meg az egész determinánst.- Fuss! – mondta neki Cecilia – mindjárt itthon lesz, most dobta haza a szabad tagok oszlopát. De alig hogy ezt kimondta, már meg is jelent az ajtóban a hétismeretlenes egyenletrendszer, és ráordított Gammatyira:- Mit keresel itt, te geometriai féreg? Tudod, hogy aki ide belép, az halál fia? Te is meg fogsz halni. S már rá is rohant Gammatyira. Csakhogy Gammatyi nem hagyta magát: Többet ésszel mint ész nélkül – kiáltotta és megkezdte az ismeretlenek kiszámítását. Először az ismeretlenek együtthatóiból és a szabad tagok oszlopából képzett kibővített mátrix rangját határozta meg. Ennek rangja r lett. Ezután kiválasztott egy r-ed rendű determinánst és kiszámította ennek az értékét. Azután már könnyű dolga volt, mert – mivel csak annyi ismeretlen volt, mint amennyi egyenlet, – csak a Cramer szabályt kellett alkalmaznia. Amikor az egyenletrendszernek már csak egy ismeretlene volt, könyörgésre fogta a szót:- Legalább ezt az egy ismeretlenemet hagyd meg. Gammatyi azonban nem kegyelmezett, behelyettesítette a szabad tagok oszlopát a hetedik oszlopba is. Ezután kézen fogta Ceciliát, kiszabadították két nővérét is, és elindultak. Utközben kiengedték börtönükből Alfonzót és Bétamást is. Hazaérve nagy lakomát csaptak, a – végtelentől a + végtelenig folyt a bor, sör és a pálinka. A királyságot természetesen Gammatyi kapta, mivel Cecilia volt a legszebb a három pótszög között. Ők most is boldogan élnek és létre is hozták a legkisebb közös többszöröst.

Seen on képtelenség.hu

Meghaltam. Legalábbis agyilag. Az agytevékenységem az abszolút nullára redukálódott. Úgy tűnik nálam ennyi volt a félév. Most itt vagyok a Forrásban, elvileg a management beadandót kellene írnom, de… De nem megy. Nem tudok mit írni. Nincs ötlet. Nincs ihlet. Nincs kedv. Nincs akaraterő. Meghaltam. Csak bámulok kifele az ablakon, és nézem az apró, pici hópelyhek hogy járják végnélkül szédítő széltáncukat. Nézem az ablakpárkányon lassan, cseppenként hízó kis jégcsapokat. Nézem a fenyőkre rakódott fehér hótakarót. Nézem a házak tetejét, ahogy lassan fodrokat épít rajtuk a szél, hogy eltakarja a piros cserepeket. Szép! Egyszerűen szép.
Ez az egész valahogy furcsa megnyugvással tölt el. Vagy ez inkább rezignáltság? Aggódnom kellene, hogy mi lesz velem, de már valahogy nem érdekel. Igen, igen, tudom! Van akinek sokkal több és sokkal nagyobb gondjai vannak, mégsem panaszkodik. Tudom, tudom. De valahogy ezt jó leírni. Ha már mást nem írok… Mindig is csodáltam azokat az embereket, akikben megvan az a kitartás és elhatározottság, hogy időben tudnak végezni minden feladattal. Egyszer majd én is szeretnék ilyen lenni, olyan akinek nem számít a határidő, mert előtte már több héttel nevetve végzett a feladatokkal. Idő. Az örök ellenségem. Miért olyan nehéz beosztani? Miért ilyen kevés? De ezek a kérdések már messzire vezetnek… És nem akarlak a mélybe rántani kedves olvasó, szóval panaszkodás OFF.

Gicának szerettel

Na, ki érzi magát bloggernek?

Tisztelt uram!

A baleseti jegyzőkönyv 3. rovatába írott válaszommal (A baleset oka: átgondolatlan tervezés) kapcsolatos, a részletek iránt érdeklődő levelére az alábbi – remélem kielégítő – leírást áll módomban közölni:

Kőművesként dolgozom. A baleset napján egyedül dolgoztam egy hatemeletes épület tetején. Amikor munkámat befejeztem, láttam hogy valamennyi (utólag lemérve mintegy 110 kilogramm) tégla megmaradt. Úgy döntöttem, a téglákat nem fogom kis részletekben, kézben lehordani, hanem az épület oldalára szerelt, teherszállításra szolgáló csigával eresztem le. A csigakötelet a
földszinten kikötöttem, felmentem a tetőre és a kötél végén lévő ládát megraktam téglával. Ezután ismét lementem a földszintre, eloldoztam a kötelet, és erősen szorítottam, hogy lassan leeresszem a 110 kilogrammnyi téglát. A baleseti jegyzőkönyvből megállapíthatta, hogy az én testsúlyom 83 kg.
Meglepetésemben – amit az okozott, hogy hirtelen felemelkedtem a földről – elveszítettem a józan ítélőképességemet és elmulasztottam elengedni a kötelet. Így aztán nem is kell mondanom, nagy sebességgel emelkedni kezdtem az épület oldala mentén. Körülbelül a harmadik emelet magasságában találkoztam a téglákkal megrakott ládával, amely jelentős sebességgel tartott lefelé. Ez a magyarázata koponyatörésemnek, a kisebb zúzódásoknak és a törött kulcscsontomnak, amit a baleseti jegyzőkönyvben már leírtam. Alig lassulva folytattam emelkedésemet egészen addig, amíg jobb kezem két ujja két ízület mélységben megakadt a második bekezdésben említett csigában. Szerencsére ekkorra már visszanyertem lélekjelenlétemet, és fájdalmaim ellenére is erősen tartottam a kötelet Körülbelül ezzel egy időben a téglákkal megrakott láda a földre csapódott, és az ütődés erejétől letörött az alja. Ekkor, megszabadulva a téglák súlyától, a láda mindössze 24 kilogrammot nyomott. Hagy emlékeztessem ismét a testsúlyomra. Ahogy azt bizonyára elképzeli, gyorsan esni kezdtem az épület fala mentén.. Körülbelül félúton találkoztam a felfelé tartó ládával. Ennek számlájára írható a két törött bokám és jó néhány hiányzó fogam. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a ládával való ütközés annyit fékezett zuhanásomon, hogy amikor végül a téglahalomra estem, mindössze könnyebb gerinc és medencecsont sérüléseket szenvedtem. Azonban látva a himbálózó ládaroncsot, ismét elveszítettem józan ítélőképességemet, és elengedtem a kötelet.

Seen on Gumicsizma