Meghaltam. Legalábbis agyilag. Az agytevékenységem az abszolút nullára redukálódott. Úgy tűnik nálam ennyi volt a félév. Most itt vagyok a Forrásban, elvileg a management beadandót kellene írnom, de… De nem megy. Nem tudok mit írni. Nincs ötlet. Nincs ihlet. Nincs kedv. Nincs akaraterő. Meghaltam. Csak bámulok kifele az ablakon, és nézem az apró, pici hópelyhek hogy járják végnélkül szédítő széltáncukat. Nézem az ablakpárkányon lassan, cseppenként hízó kis jégcsapokat. Nézem a fenyőkre rakódott fehér hótakarót. Nézem a házak tetejét, ahogy lassan fodrokat épít rajtuk a szél, hogy eltakarja a piros cserepeket. Szép! Egyszerűen szép.
Ez az egész valahogy furcsa megnyugvással tölt el. Vagy ez inkább rezignáltság? Aggódnom kellene, hogy mi lesz velem, de már valahogy nem érdekel. Igen, igen, tudom! Van akinek sokkal több és sokkal nagyobb gondjai vannak, mégsem panaszkodik. Tudom, tudom. De valahogy ezt jó leírni. Ha már mást nem írok… Mindig is csodáltam azokat az embereket, akikben megvan az a kitartás és elhatározottság, hogy időben tudnak végezni minden feladattal. Egyszer majd én is szeretnék ilyen lenni, olyan akinek nem számít a határidő, mert előtte már több héttel nevetve végzett a feladatokkal. Idő. Az örök ellenségem. Miért olyan nehéz beosztani? Miért ilyen kevés? De ezek a kérdések már messzire vezetnek… És nem akarlak a mélybe rántani kedves olvasó, szóval panaszkodás OFF.