Minden éremnek két oldala van, szokták mondani. Én úgy szoktam mondani, hogy élet az egyensúly felé törekszik. Ha valami nagyon rossz történt veled, akkor történik majd egy nagyon jó is. És így tovább. Ha úgy tetszik egy folyamatos sinus hullám az egész. Hát ezt most személyesen tapasztalhattam meg.
Mint arról már írtam, légiutas-kísérőnek tanulok, illetve elindultam egy pályán, aminek ha isten és az oktatók is úgy akarják az a vége, hogy snájdig öltönyben fogom majd az utasokat kísérgetni a levegőben. Mikor ebbe belefogtam, úgy gondoltam, hogy ez eltart majd egy jóideig. Minimum 6 hét Budapesten, aztán majd 6 hét valahol külföldön, aztán majd utána valamikor munkába állhatok. Nos, nem így történt. Az események nagyon hirtelen és nagyon nagy fordulatot vettek. Ugyanis a budapesti 6 hetet nem fogom kitölteni. Történt, hogy egy korábbi tanuló csoport mostanra végzett az itteni tanfolyammal. Őket beregisztráltuk állásinterjúra. Ekkor mondta a főnök, hogy engem is hozzácsapnak ehhez a bandához és elküldi az én életrajzomat is, nem számít, hogy még nem végeztem a kurzussal. Én meg nagyon nem tiltakoztam, egyszer élünk de akkor nagyon, ugyebár. Szóval elküldtük, és vártuk, hogy visszaigazolják, hogy mikor és hova kell mennünk interjúra. De nem azt írták vissza, hanem hogy majd mindenkit felhívnak telefonon és az lesz interjú. Kezdtek a dolgok izgalmassá válni. Másnap reggel csörög a mobilom, valami külfödi szám. Felvettem, és valóban, egy ír nő volt a toborzócégtől, hogy akkor most ő megcsinálná velem az interjút. Mondanom sem kell, hogy ez volt az első alkalom, hogy telefonon angolul állásinterjút készítettek velem. 13 percen keresztül kérdezgetett: miért szeretnék CCM lenni, milyen munkatapasztalataim vannak, milyen magas vagyok, hány kiló vagyok, voltam-e büntetve, van-e valami betegségem, szemüveges vagyok-e. Meg még ezer más kérdés. Lényeg a lényeg, hogy azt mondta, majd este értesítenek az eredményről. És este valóban jött az email, amiben gratuláltak a sikeres telefonos interjúhoz.
Szóval így alakult, hogy május 27-én megkezdem a 6 hetes légiutas-kísérő kiképzést Rómában. Aminek a végén, ha minden jól megkapom a szárnyaimat. Az állomáshelyem Dublin lesz, innen fogok majd repülni mindenhová.
Ez volt az érem csillogó oldala. De mint azt mondottam két odala van.
Hogy ne legyen minden ilyen szép és jó, kellett hogy törtjénen valami súlyos is. Meg is történt, ráadásul mikor máskor mint május 9-én, a születésnapomon. Az éjszakai inter-cityvel jöttem vissza Pestre Szombathelyeről. Leszálltam a Keletiben, onnan metroval a lakásig. Itt már pakolok le, venném le az övtáskámat, és akkor érzem, hogy itt valami nem jó. Túl könnyű volt. Ekkor szokott ilyen lenni, mikor nincs benne a pénztárcám. És valóban, nem volt benne. Nyitva volt a táska és nem volt ott a tárcám. Ott akkor végigfutott a hidegveríték a hátamon. Mert benne volt mindenem: személyi, lakcímkártya, jogosítvány, taj-szám, adószám, európai betegkártya, bankkártya, jelentős mennyiségű készpénz, pár kajajegy meg két bkv vonaljegy. De innen is azt kívánom a tolvajnak, hogy a pénzt költse az anyja koporsójára meg koszorúra.
Hétfőn reggel megtettem a feljelentést a rendőrségen, és elkezdtem utánajárni hogyan tudnám pótolni az irataimat. Mivel mindent elloptak, így csak az anyakönyvi kivonat alapján lehet kiállítani mindent. Kedden reggel első utam a Központi Okmányirodába vezetett. Itt mintegy két és fél órás ügyintézéssel el tudtam érni, hogy kaptam egy ideiglenes személyit, egy állandó lakcímkártyát, meg egy ígéretet hogy a jövő hét közepe felé kész lesz minden iratom. Majd az ideiglenes személyivel már tudtam pótolni a taj-kártyát és az EHIC-et. Végül utolsó körben sikerült nagy nehezen elintézni a bankkártyát is. Szóval elvileg ha tényleg úgy őrölnek a bürökrácia malmai, ahogyan kell nekik, a jövő hét közepére, végére meglesz minden új iratom. Persze ennek ára van: személyi 1500, jogsi 4000, útlevél 5 évre gyorsítottan 15000, taj 2200, ehic 2200, bankkártya 400, adókártya 2200. Szép kis összeg ez is. De az is biztos, hogy ha egyszer észre veszem, hogy valaki turkál a zsebemben annak az összes ujját egyesével fogom eltörni, aztán akkor nemhogy zsebet lopni, de még a seggét sem fogja tudni kitörölni.
Elmondták már ezerszer gondolom, de most mondom én is, vigyázzatok az irataitokra meg a pénzetekre, mindig mindenhol legyetek tisztában a környezetetekkel, ki hol mit csinál. Nem lehet elég figyelmes senki. Persze mindenki azt hiszi, hogy ez csak mással történik meg, én is azt hittem és tessék.
De mindez szerencsére nem akadályozza meg a kijutást Rómába, úgyhogy bizakodva tekintek a jövőbe.

Történt pedig, hogy azok a jóslatok, mik úgy szóltak, hogy idén sem fogom elvégezni az iskolát, igaznak bizonyultak. Most sem sikerült. Szükségem volt ezért valami változásra, valami újra, valami másra. Ezért elkezdtem böngészni egy online álláshirdetési portált. A különféle munkák között megakadt egy hirdetésen a szemem: légiutaskísérő képzés. Wow! Milyen érdekes is lehet repkedni a világban erre-arra. Gondoltam, egy életem, egy halálom, megpróbálom. Küldtem nekik vasárnap este egy e-mail, hogy érdekelne a dolog, ilyenkor mi a teendő. Még aznap(!) visszaírtak, hogy akkor kedden délelőtt utazzak Pestre és akkor elmondják a részleteket. Nosza, felpattantam az első IC-re kedden és berobogtam fővárosunkba.
Már az iroda ajtajában ért az első meglepetés, ahol úgy üdvözlötek, hogy ugye én vagyok a 11 órára beírt légiutaskísérő-érdeklődő. Mondom wow, igen az volnék. Pár percet várakoztam, utána sorra is kerültem. A főnök, egy idősebb úr, szivélyesen üdvözölt, még alig mutatkoztam be, le sem ültem, de már mondta, hogy ez alapján ahogy most fel vagyok öltözve, így már mehetnék is akármelyik repülőre. Pedig semmi olyan nagyon extra nem volt, csak egy öltöny meg egy normális ing, meg normális nyakkendő. Gondoltam magamban ez így elsőre nem is rossz jel. A beszélgetés során kiderült, hogy szimpatikus vagyok a főnöknek és úgy gondolja, hogy biztosan el fogom majd tudni végezni a tanfolyamot, és biztos hogy belőle steward lesz. Ettől is egyre jobb kedvem lett. Amitől viszont egy kicsit eltántorodtam, az az volt, hogy mielőtt akármibe is belekezdenék, előtte el kell végezni egy 6 hetes angol nyelvtanfolyamot. Ezen alkalmak pedig hétfőn, szerdán, és pénteken délelőtt lennének, természetesen Pesten. Vagy van egy olyan opció is, hogy szombatonként a vidékieknek egész nap. Itt egy kicsit megtántorodtam, hogy azért minden szombaton felutazni nem kevés idő meg pénz. De ekkor egy olyan ajánlattal állt elő az úr, hogy azt hittem leesek a székről. Azt mondtam, mivel szimpatikus vagyok neki és bízik abban hogy elvégzem, ezért fel tud ajánlani egy olyan lehetőséget, hogy az iroda melletti lakásban lakhatok, cserébe besegítek az irodai teendőkben. Ha ez érdekel, akkor másnap már kezdhetek is. Hirtelen nem is tudtam mit mondani. De miután villámgyorsan felmértem a helyzetemet és realizáltam, hogy valószínűleg ez egy once-in-a-lifetime alkalom, persze hogy igent mondtam. Tehát, mostantól 6 héten kereszetül Pesten tartózkodom és intenzíven készülök. Majd miután ez az angol tanfolyam lezajott, utána következik majd valamikor egy 6 hetes gyakorlati képzés Pozsonyban.
Szóval ha mindent jól értettem és minden sikerül, akkor valószínűleg az év végére már repülhetek
Ez nem is tudom hány fokos fordulat az életemben, rettentő sok. Lényegében minden a fejetetejére áll, ami eddig volt az most eltűnik és helyette lesz egy teljesen ismeretlen és izgalmas új. El nem tudom mondani, hogy erre mekkora szükségem volt. Holnaptól minden más.

Akárcsak tavaly, most is megrendezésre került a Nemzetközi Párnacsata Nap, melyben – mondhatjuk jó szokásához híven – Szombathely is részt vett. És ahol én is ott voltam a fényképezőmmel együtt, mert egy ilyen színes, mókás eseményt nem lehet kihagyni
Vagy a szervezők tudtak valamit nagyon, vagy az időjárás gondolta úgy hogy kegyes lesz az eseményhez, mert rendkívül kellemes és napos délután püfölhették egymást a résztvevők. Az esemény előtti és utáni napon is ocsmány, szürke, őszi idő volt. Délután fél négy felé kezdtek el szivárogni az első résztvevők, ki táskában, ki szatyorban, de volt olyan is aki csak úgy pőrén hozta a, valószínűleg nem alvós, párnáját. Aztán ahogy eljött a délután négy óra mindenki a szokott helyre, a Császárkő köré gyűlt. Egy rövid munkavédelmi oktatás után elhangzott a jel, és a sajtó érdeklődő kameráinak kereszttüzében (rajtam kívül 5 fotóst számoltam, plusz a szombathelyi tv is ott volt) kezdetét vette a harc. Idén talán valamivel kevesebben gyűltek össze és talán valamivel alacsonyabb fordulatszámon csapkodták egymást a fiúk és lányok. Ennek ellenére népes néző közönség gyűlt össze a tér szélein, bár ez nem védte meg őket a mindenfelé szálló tolltól, ami köszönhető volt az időnként meg-megerősödő szélnek. Nagyjából 30-40 percig tartott az egész, ekkor már a főtéren bokáig lehetett gázolni a tollban, amit a szervezők igyekeztek valamelyest összetakarítani, mondjuk úgy mérsékelt sikerrel.

Alant láthatók az általam készített képek, ugyan ezek megtekinthetők az indafoto-n is.

Lassan ugyan, de közelít a nyár és vele együtt a villámszezon is. Azt hiszem idén jó nyarunk lesz ilyen szempontból, ha arra gondolunk, hogy március elején már sikerült olyan viharnak kialakulni, amiből majdnem egy óráig záporoztak a villámok (hogy ezzel a jó kis képzavarral éljek). De mit is érdemes tudni a villámfotózásról? Akárkinek mutattam eddig az ilyen jellegű képeimet, mindenki úgy reagált, hogy “hű, de jó reflexeid vannak!”. Pedig egy 60000m/s sebességgel lecsapó villámot esélyünk sincs, csak úgy a reflexeinkre hagyatkozva, elkapni, bármennyire is jók vagyunk. Alapvetően a villámok elkapásához nem reflexek kellenek, hanem egy jó nagy adag türelem és még több szerencse, és persze egy kis technika.



Nézzük, hogy mi szükséges egy sikeres villámfotózás kivitelezéséhez:

• Zivatar: Gondolom ez elég nyilvánvaló, hogy miért. Ha nincs vihar nincs villám, alapvetően. Bár ha szerencsénk van, akkor kifoghatunk egy olyan eseményt, mikor csak villámlik, de nem esik. Ez a legjobb, mert szárazon megússzuk.
• Tükörreflexes fényképező: Próbálkozhatunk kompaktokkal is, de azzal inkább csak szenvedés lesz, és a végére elmegy a kedvünk az egésztől.
• Állvány: Állvány nélkül esélyünk sincs a pusztában. Ha esetleg van valami tereptárgy a közelben, ahová letehetjük a gépet, akkor az kiváltja az állványt, de inkább ne erre alapozzunk.
• Nagylátószögű objektív: Ez esetben a kevesebb több, vagyis minél kisebb gyújtótávolság annál jobb. Minél többet látunk az égből, annál nagyobb esélyünk lesz rá, hogy az egyik képen ott legyen egy villám. Próbálkozhatunk nagyobb gyújtótávolságokkal is, de akkor tényleg nagyon szerencsésnek kell lennünk, hogy a kisebb látószögben csapjon le akármi is.
• Éjszaka: Nem feltétlenül szükséges, de nagyban megkönnyíti a dolgunkat. A villámfotózás technikájából adódóan, minél kevesebb a környezeti fény, annál egyszerűbb elkészíteni a fotót. Ha nincs éppen éjszaka, akkor szükségünk lesz a következő pontban említendő felszerelésre.
• ND-szűrő: Csupán opcionális kiegészítő, arra az esetre ha nappal szeretnénk szerencsét próbálni. Lehetőleg minél erősebb legyen, hogy a nappalból éjszakát tudjunk varázsolni, és legyen némi esélyünk elkapni a villámot.
• Távkioldó: Ez sem létkérdés, de használatával egyszerűbb az élet. Én egy Aputure AP-TR1C timer remote-ot használok.
• Esőkabát nekünk, táska/zacskó a gépnek: A zivatarok rossz tulajdonsága, hogy hajlamosak esőt is hozni a villámokkal együtt. Ha mi megázunk az a kisebbik baj, de ha a felszerelés beázik, akkor az bizony kellemetlen tud lenni.

Ha mindent összepakoltunk, akkor irány a helyszín. Érdemes olyan helyet választani, ami ad a képnek valamiféle kontextust, nem csak a pusztába lecsapó villám látható. Villámokat addig biztonságos fotózni, míg nem esik felettünk, mert addig a vihar előttünk és nem felettünk van. Így kisebb az esélye, hogy éppen belénk csapjon. Amint elkezd esni az eső felettünk azonnal pakoljunk össze és húzódjunk egy védett helyre, a mókának vége. De lehetőleg ne egy nagy lombos fa alá, üljünk be a kocsiba, vagy húzódjunk be egy kapualjba, vagy egy barlangba.



Most pedig nézzük én hogyan csinálom (ez nem szentírás, nincs kőbe vésve, ezek az én tapasztalataim, akinek nem tetszik csinálja máshogy):
Amikor tudomást szerzek róla, hogy vihar közelít, összepakolom a cuccot és irány a helyszín. Lehetőség szerint igyekszem még a show előtt odaérni, hogy legyen időm pár tesztképet lőni az adott fényviszonyokkal. Felállítom a felszerelést, a táskát nyitva tartom, hogy ha kell akkor minél kevesebb idő alatt tudjak menekülni. Mint azt korábban említettem, a villámok elkapásához nem földöntúli reflexek kellenek, éppen ellenkezőleg. A legegyszerűbben az úgynevezett villámcsapda módszerrel tudjuk elkapni őket. Ez annyiból áll, hogy a zárat a lehető legtovább nyitva tartjuk, miközben a gép a villámshow felé néz. Ehhez van szükség a minél kevesebb környezeti fényre, illetve az éjszakára. Így megadjuk az esélyt a villámnak, hogy ő maga fesse meg a képet, nekünk csak hátra kell dőlni és élvezni a műsort. A zár nyitva tartását persze épeszű keretek között végezzük, nem kell több percig nyitva lenni. Az esetek többségében elég a 20-30 másodperc. Minél több ilyen 20-30 másodperces képet készítünk, annál nagyobb lesz az esély, hogy az egyik ott lesz egy villám. Itt jön a képbe az időzítős távkioldó. Én úgy szoktam beállítani, hogy az expozíciók között 1 másodperc teljen el, és nem állítom be, hogy mennyi képet szeretnék, így addig fogja készíteni a képeket, míg a kártya be nem telik. Ilyenkor nem sok dolgunk van, csak figyelni az eget és abba az irányba fordítani az állványfejet, ahol úgy véljük, hogy a legtöbb villámot látjuk. Arra készüljünk fel, hogy nagyon sok képen csak a fekete üres ég lesz látható, vagy esetleg egy-egy felhővillám. De ez ne tántorítson el senkit, minél nagyobb a merítés, annál több az esély, hogy az egyiken ott lesz egy lecsapó villám.



A blende megválasztásánál érdemes minél szűkebbet használni, f/8-f/16 körül, hogy minél nagyobb mélységélességet kapjunk. Az élesség beállítása sok esetben elég nehézkes, mivel éjszaka fény hiányában az AF-rendszer becsődöl, ezért kézzel kell beállítani.
Tehát egy szép villámfotóhoz 3 dolog szükséges: felszerelés, türelem, szerencse. Ha elsőre egyik képen sem sikerül megörökíteni egy villámot sem, akkor se keseredj el, érdemes újra megpróbálni, mert az eredmény kárpótol mindenért.

Ez az írás a spottr.hu-n is megjelent.

Most, hogy ismét eltelt újabb 365 nap, eljött az ideje, hogy visszaemlékezzek és számot vessek az elmúlt évről.
A 2009-es esztendő számomra egyértelműen rossz és gyenge év volt. Voltak persze jó pillanatok, de alapvetően szörnyű volt. Ami jó volt: a nyár, az inter-crosse, a fotózás. Ami rossz volt: a szakítás, az egy év tanulmányi csúszás, önmagam teljes elveszítése. De lássuk részletesebben.

Januárban még javában tartott a vizsgaidőszak és a beadandók gyártása, a jegyek utáni szaladgálás. Ekkor még az elfoglalt főiskolások élete volt a mindennapi rutin. Ekkor még láttam valamiféle jövőt magam előtt, vagy legalábbis azt hittem, hogy látok. Az eddigi legkeményebb tél volt, amire emlékszem. Olyan hideg volt, hogy a Balaton teljesen(!) befagyott, 10-15cm mélyen. Szerettem ezt az időt.

Február a szakmai gyakorlatok hava volt, első két hétben könyvtári gyakorlat, majd a második két hétben tanítási gyakorlat. Utólag visszagondolva nem is volt rossz egyik sem, ám akkor a tanítási gyakorlat nagyon nem tetszett.

Március elején a nagy végső, utolsó féléves rohanás előtt gyorsan és végérvényesen lezárult életem egy jelentős szakasza. Egy nap alatt ment a kukába egy kétéves kapcsolat (és vele együtt önbizalmam és önbecsülésem jelentős része is). Valahol itt volt az a pont, ahol a hanyatlás elkezdődött. Ahelyett, hogy felpörögtem volna és minden idegszálammal a szakdolgozatra és az végzéshez szükséges teendőkre koncentráltam volna, inkább fekete sötétségbe süppedtem. Valahogy eltelt ez a hónap is, órákra járással, kollégákkal való lógással, ezzel-azzal, sok mindenre nem emlékszem belőle.

Április is hasonlóan, mint március szinte pillanatok alatt eltelt, nem nagyon éltem meg azokat a napokat sem, csak inkább átsiklottam rajtuk.

Május elején az inter-crosse csapattal az olasz kupára mentünk. Gyönyörű vidéken keresztül vezetett az út, Olaszország rendkívül szép vidék. Az olasz kupa is nagyon jól sikerült, jól éreztem magam. A következőre is jó lenne menni. Néhány utolsó vizsga volt még hátra a tanulmányokból, azokat sikeresen teljesítettem, így már csak a szakdolgozat és az államvizsga maradt. Ami nekem nem sikerült az az évfolyam nagyrészének igen. Így ők júniusban államvizsgáztak, azok akikkel az utolsó négy évem szinte minden napját együtt töltöttem, együtt izgultunk a vizsgákon, együtt nem értettünk dolgokat, együtt vészeltük át a mindennapokat, ők most elhagyták ezt a vidéket, legtöbbjükkel valószínűleg soha nem fogok már találkozni. A hónap közepén egy jó hangulatú flickr-találkozón vettem részt, a közeli Lockenhaus várához mentünk fotózni. Melegedett az idő, és a lányok egyre rövidebb ruhában kezdtek járni, amit a gyenge szívem egyre nehezebben bírt.

Június-Július-Augusztus, egy fantasztikus nyár három gyönyörű hónapja. Volt itt minden mire szükségem volt: nagy mennyiségű inter-crosse: Pannon-kupa, World Games. Szabadidő: filmet nézni, fotózni, semmittenni, csak lenni. Augusztusban pedig Efott: egy hét sátortábor először, de nem utoljára, azt bizton mondom. Akik ezt a nyarat lehetővé tették, azoknak nagy és hálás köszönet!

Szeptember elején új helyre költöztem blogügyileg, saját domain alá, egyelőre ingyenes tárhely szolgáltatóhoz, amin viszont erősen gondolkodom, mert a database connection error-okat kezdem unni. Lehet váltani kellene egy normális tárhelyre. Ötletek? A gólytáborban egész héten népszerűsítettük az inter-crosse-t, aminek meg is lett az eredménye, hiszen jött néhány új ember, és találtunk egy jó kapus utódot is.

Október már ismét a szürkeség napjaival “kecsegtetett”, ahogy halványult a nyár emléke úgy lett egyre fenyegetőbb a szakdolozat sötétsége. És ezzel a sötétséggel együtt ismét ugyanott voltam, mint márciusban, áprilisban. Nem tudtam semmit tenni ellene. Semmit.

November is pont arról szólt, mint október. A szenvedésről, amit ez a szakdolgozat jelent. Valamit sikerült összerakni, de a másikkal nem végeztem, így idén sem végeztem az iskolával. Meglátjuk mit hoz a jövő.

December az év utolsó hónapja, már a karcsányi készülődéssel telt lassan el, ekkor már megbékéltem vele, hogy ismét nem végzek, lelkileg mélypont volt ez mindenképpen. De innen már csak felfelé vezet az út. Az év utolsó hetében szert tettem egy Speedlite 430EX II vakura, nagy lépés ez egy kis embernek. Én, aki eddig kézzel-lábbal tiltakozott a vakuk ellen, most mégis beruháztam egyre. És ki tudja, tán nem is annyira ördögtől való szerkezet ez.

2010 a megújulás éve lesz, a lelki, szellemi, fizikai megújulásé. Elveszett önmagam megtalálásának éve.
Folytatom továbbra is a fotózást, de ez az év azt hiszem a vakus fotózás éve lesz, év végére szeretném ha már az off-camera flash is menne.
2010 a nagy kérdések éve lesz. Hogyan, merre, mikor, kivel, miért, meddig. De meglátjuk egy év múlva mit fog tartalmazni az évértékelő.

Ha eddig eljutottál igazi hős vagy, ezért kívánok neked sikeres, boldog, szerencsés új esztendőt!