Most, hogy ismét eltelt újabb 365 nap, eljött az ideje, hogy visszaemlékezzek és számot vessek az elmúlt évről.
A 2009-es esztendő számomra egyértelműen rossz és gyenge év volt. Voltak persze jó pillanatok, de alapvetően szörnyű volt. Ami jó volt: a nyár, az inter-crosse, a fotózás. Ami rossz volt: a szakítás, az egy év tanulmányi csúszás, önmagam teljes elveszítése. De lássuk részletesebben.

Januárban még javában tartott a vizsgaidőszak és a beadandók gyártása, a jegyek utáni szaladgálás. Ekkor még az elfoglalt főiskolások élete volt a mindennapi rutin. Ekkor még láttam valamiféle jövőt magam előtt, vagy legalábbis azt hittem, hogy látok. Az eddigi legkeményebb tél volt, amire emlékszem. Olyan hideg volt, hogy a Balaton teljesen(!) befagyott, 10-15cm mélyen. Szerettem ezt az időt.

Február a szakmai gyakorlatok hava volt, első két hétben könyvtári gyakorlat, majd a második két hétben tanítási gyakorlat. Utólag visszagondolva nem is volt rossz egyik sem, ám akkor a tanítási gyakorlat nagyon nem tetszett.

Március elején a nagy végső, utolsó féléves rohanás előtt gyorsan és végérvényesen lezárult életem egy jelentős szakasza. Egy nap alatt ment a kukába egy kétéves kapcsolat (és vele együtt önbizalmam és önbecsülésem jelentős része is). Valahol itt volt az a pont, ahol a hanyatlás elkezdődött. Ahelyett, hogy felpörögtem volna és minden idegszálammal a szakdolgozatra és az végzéshez szükséges teendőkre koncentráltam volna, inkább fekete sötétségbe süppedtem. Valahogy eltelt ez a hónap is, órákra járással, kollégákkal való lógással, ezzel-azzal, sok mindenre nem emlékszem belőle.

Április is hasonlóan, mint március szinte pillanatok alatt eltelt, nem nagyon éltem meg azokat a napokat sem, csak inkább átsiklottam rajtuk.

Május elején az inter-crosse csapattal az olasz kupára mentünk. Gyönyörű vidéken keresztül vezetett az út, Olaszország rendkívül szép vidék. Az olasz kupa is nagyon jól sikerült, jól éreztem magam. A következőre is jó lenne menni. Néhány utolsó vizsga volt még hátra a tanulmányokból, azokat sikeresen teljesítettem, így már csak a szakdolgozat és az államvizsga maradt. Ami nekem nem sikerült az az évfolyam nagyrészének igen. Így ők júniusban államvizsgáztak, azok akikkel az utolsó négy évem szinte minden napját együtt töltöttem, együtt izgultunk a vizsgákon, együtt nem értettünk dolgokat, együtt vészeltük át a mindennapokat, ők most elhagyták ezt a vidéket, legtöbbjükkel valószínűleg soha nem fogok már találkozni. A hónap közepén egy jó hangulatú flickr-találkozón vettem részt, a közeli Lockenhaus várához mentünk fotózni. Melegedett az idő, és a lányok egyre rövidebb ruhában kezdtek járni, amit a gyenge szívem egyre nehezebben bírt.

Június-Július-Augusztus, egy fantasztikus nyár három gyönyörű hónapja. Volt itt minden mire szükségem volt: nagy mennyiségű inter-crosse: Pannon-kupa, World Games. Szabadidő: filmet nézni, fotózni, semmittenni, csak lenni. Augusztusban pedig Efott: egy hét sátortábor először, de nem utoljára, azt bizton mondom. Akik ezt a nyarat lehetővé tették, azoknak nagy és hálás köszönet!

Szeptember elején új helyre költöztem blogügyileg, saját domain alá, egyelőre ingyenes tárhely szolgáltatóhoz, amin viszont erősen gondolkodom, mert a database connection error-okat kezdem unni. Lehet váltani kellene egy normális tárhelyre. Ötletek? A gólytáborban egész héten népszerűsítettük az inter-crosse-t, aminek meg is lett az eredménye, hiszen jött néhány új ember, és találtunk egy jó kapus utódot is.

Október már ismét a szürkeség napjaival “kecsegtetett”, ahogy halványult a nyár emléke úgy lett egyre fenyegetőbb a szakdolozat sötétsége. És ezzel a sötétséggel együtt ismét ugyanott voltam, mint márciusban, áprilisban. Nem tudtam semmit tenni ellene. Semmit.

November is pont arról szólt, mint október. A szenvedésről, amit ez a szakdolgozat jelent. Valamit sikerült összerakni, de a másikkal nem végeztem, így idén sem végeztem az iskolával. Meglátjuk mit hoz a jövő.

December az év utolsó hónapja, már a karcsányi készülődéssel telt lassan el, ekkor már megbékéltem vele, hogy ismét nem végzek, lelkileg mélypont volt ez mindenképpen. De innen már csak felfelé vezet az út. Az év utolsó hetében szert tettem egy Speedlite 430EX II vakura, nagy lépés ez egy kis embernek. Én, aki eddig kézzel-lábbal tiltakozott a vakuk ellen, most mégis beruháztam egyre. És ki tudja, tán nem is annyira ördögtől való szerkezet ez.

2010 a megújulás éve lesz, a lelki, szellemi, fizikai megújulásé. Elveszett önmagam megtalálásának éve.
Folytatom továbbra is a fotózást, de ez az év azt hiszem a vakus fotózás éve lesz, év végére szeretném ha már az off-camera flash is menne.
2010 a nagy kérdések éve lesz. Hogyan, merre, mikor, kivel, miért, meddig. De meglátjuk egy év múlva mit fog tartalmazni az évértékelő.

Ha eddig eljutottál igazi hős vagy, ezért kívánok neked sikeres, boldog, szerencsés új esztendőt!

Karácsonykor meglátogattuk a mamát, és beszélgetés közben valahogy szóbakerült a fotózás, meg a fényképek. Addig folyt a szó, míg odajutottunk, hogy biztos emlékszem, hogy a papának milyen fényképezője volt. Nem emlékeztem, mert biztos vagyok benne, hogy még nem láttam. Ezért a mama megkereste nekem.
Egy Ica Icarette II 500-as fényképező. 6×9-es rollfilm való bele. 1:6.8-as fényerejű, f/10,5 cm gyújtótávolságú Novar-Anastigmat objektív, papírból vagy bőrből készült kihuzat (nem tudtam még eldönteni, hogy melyik is). Valami eszméletlen. Az interneten való kutakodás során kiderült, hogy valamikor az 1920-as évek elején gyártottak ilyeneket, szóval jóval túl van a 80 éven. De a zárszerkezet még működik, van 1/25, 1/50, 1/100, meg B- és Z-idő is. A rekeszt 6.8-tól 36-ig lehet állítani valami egészen fura lépésekben, nem jöttem rá, hogy milyen szisztéma alapján. Ahogy nézem elvileg való hozzá egy kioldókábel is, de az nincs meg.
Ha a Zorki S-nél úgy éreztem, hogy öreg gépet tartok a kezemben, akkor most azt hiszem, egy matuzsálemmel van dolgom. Bele gondolni is borzongató, hogy mennyi minden van már mögötte. A közel 90 év alatt mennyi minden történhetett vele, mennyi mindent láthatott ez a kis objektív. Az idő jócskán érződik rajta, a külső bőrborítás már erősen kopottas, a kihuzat redői is ugyancsak fáradtak már. Látszik, hogy hajdani gazdája sokat használta.

UPDATE:
Mama emlékei szerint papa a gépet a szomszédjukban elszállásolt német katonáktól vette, valamikor 1943-44 környékén.

Ahogy azt már több postban is említettem, a magyar inter-crosse (mi az az inter-crosse?) élet legnagyobb visszafogója, hogy sajnos nincs Magyarországon bajnokság. A folyamatos játékra így nincs lehetőségünk. A legközelebbi rendszeres játéklehetőség Prágában lett volna, ám az a nagy távolság és költség miatt sajnos kivitelezhetetlen. Közelebb sehol nem volt eddig más bajnokság. Egészen ez év őszéig, mikor is szlovák barátaink elhatározták, hogy ők is elindítják a saját bajnokságukat. Mi pedig kapva kaptunk az alkalmon és azon nyomban be is neveztünk. Ezzel biztosítva egy viszonylag rendszeres játéklehetőséget magunknak. Októbertől májusig minden hónap harmadik hétvégéjén Prievidzában összegyűlünk pár meccs erejéig.
A bajnokság első fordulójában két meccset játszottunk. Az első mérkőzést az ellen a Chore Vrany ellen, akiket az idei Pannon kupán már egyszer sikeresen legyőztünk. Ezért hát bíztunk az újabb sikerben. A csapat jól játszott. Okos passzokkal, jó labdamenetekkel jutottunk el az ellenfél kapujáig. Ugyan néha sikerült mellé lőni, valamint egy kicsit felmagasztalni a kapust, de a támadások többségéből gól született. Így a végén magabiztos játékkal, 28-14-es győzelemmel, megérdemelten zsebeltük be a három pontot.
A második mérkőzésünket a IKP Byci csapata ellen vívtuk. Velük eddig még nem találkoztunk. A meccs előtti bemelegítés során realizáltuk, hogy a csapatuk csak négy játékosból áll, ezért nincs cseréjük, valamint a csapat átlagéletkora nem több 12 évnél. A sportszerűség jegyében felajánlottuk, hogy szívesen kölcsönadunk egy játékost, vagy akár azt is megtesszük, hogy csak három mezőnyjátékossal játszunk a négy helyett. De ők is rendkívül sportszerűek voltak, és nem fogadták el ezt. Becsületükre legyen mondva tisztességgel végigjátszották a 4×12 percet. Meglepően ügyesen és jól passzoltak, és korukhoz képest erősen is lőttek. Ha lett volna két három cseréjük, akkor még talán szoros is lehetett volna a vége. Így azonban 27-18-re győztünk, amiért szintén járt a három pont.
Az első fordulóban két mérkőzés után a szlovák ligát a magyar válogatott vezeti.
Vasárnap folyamán már nem volt liga meccsünk, de ha már ott vagyunk, akkor játszottunk két mérkőzést a szlovák válogatott ellen. Ők már egy szinttel komolyabb ellenfélnek bizonyultak, mint a szombati csapatok. Az első meccsen nagyon hektikusan, kapkodva játszottunk, sok rossz passzal, rossz lövőaránnyal. A vége 11-19-es vereség lett. A második meccsre viszont összeszedtük magunkat és méltó ellenfélként vonultunk a pályára. Végig szoros volt az állás, a szlovákok csak 1-2 góllal tudtak elmenni. A harmadik negyedben sikerült fordítanunk és átvettük a vezetést, amit egy ideig sikerült is megtartani. A negyedik negyed nagyon izgalmas volt, egy gól itt, egy gól ott, végig fej-fej mellett haladtunk. Ám sajnos végül a szlovákok nyugodtak tudtak maradni, és az utolsó percekben megfordították a mérkőzést, 23-26-ra győzvén. A vereség ellenére is a magyar csapat végig partnerként játszott, egy percig sem volt alárendelt szerepben.
A hétvégén debütált a magyar válogatott új kapusa is. Ugyan alig két hónapja csatlakozott hozzánk, mégis meglepően jól védett. Ennek különösképpen örülök, remélem sikerült megtalálnunk az utódomat, mert ki tudja meddig maradok még Szombathely környékén. A válogatottnak pedig szüksége van egy jó kapusra.

Távoli emlék már csak a kapu, mely előtt majdnem elveszítettem mindent. Azóta messzire jutottam. Most itt ülvén egy délceg, terbélyes hársfa tövében, a halkan morajló, lágyan hullámzó fekete víz partján tán könnyebb lesz visszatekinteni az útra, mely immáron mögöttem van.
Hosszú ideig nem volt hajnal, és minden éjszaka után fekete nap kelt fel. A nappalok oly hosszúnak tűntek, akár az évek. Számolatlan hónapokig bolyongtam a csillagtalan éjszakákban és a sötét nappalokban. Nem tudtam merre tartok, csak mentem előre, néha tétován meg-megállva. Míg végül lassan tisztulni kezdett az ég, és ismét narancs arany derengést láttam a távoli horizonton alján. Új nap virradt. A nyár első sugarai voltak ezek. Kellemesen melegítették bőrömet, és megváltó enyhet adtak megtört lelkemnek. Olyan nyár volt ez, minél szebbet nem kívánhat az elgyötört vándor. E rövid idő alatt láttam száz csodát, jártam megannyi eldugott, távoli vidéken. A sodró események forgatagában, lassan ugyan, ám a sebek elkezdtek összeforrni, elmémből kezdett kifakulni a hajdanvolt, szép rózsák illata. Olykor, mikor a madarak dalolását hallgattam, néha mintha arról énekeltek volna, hogy Menedékben újra virágzik a mallorn. Erről magam soha nem győzödtem meg, mivel a madárdalt a távolról jött vándor könnyen félreértelmezheti. És Menedékbe vezető utat már régen benőtték az aljas, tüskés indák, én pedig nem kockáztattam meg, hogy keresztül vágjak rajtuk. Ez pedig így van jól, nem lépek többé arra az útra.
Ahogy a nyár kései sugarai eltűntetek a Nyugati Határhegyek csúcsai mögött, úgy érkeztem meg oda, ahonnan hajdanán indultam: haza, Nyugathonba. Az ismerős, réglátott, kedves arcok közé. Oda, hol a sör mindig hideg és a tea mindig forró. Hol éjszakánként hallani a csendes utcák lélegzését. Itt töltöttem kedves barátaimmal a nyár utolsó napjait. Az utolsó keserédes napokat, mert ugyan nem mondtuk ki, ám mindannyian tudtuk, hogy ez az utolsó olyan nyarunk, mikor még együtt, gondtalanul múlathatjuk az időt, mert ahogy zöldből aranyba fordulnak a fák eljön a búcsúzás ideje. Némelyek közülünk útrakelnek, némelyek pedig itt várják be míg sorsuk más felé nem fordul. Így hát, amint hullni kezdtek a sárga tölgylevelek és a szél is nyugatira fordult, eljött az idő, hogy elinduljunk Feketevíz felé, ahol már várt ránk, illetve közülünk némelyekre, egy kétárbócos, apró hajó. Könnyedén ringatózott a szuroksötét, jéghideg vízen. Ma nyugodt volt az öböl, a nyugati szél egészen apró hullámokat korbácsolt csupán. Kellemes útjuk lesz kelet felé. A kibontott vitorlák gyorsan megdagadtak a széltől, és lassan megmozdították a hajót. Hosszú lesz az út, míg elérnek a Birodalom szívéig, de a szél kitart, odaérnek.
Megvártam míg az árbóc csúcsa is eltűnik a horizonton, hogy lassan hazainduljak. Ekkor pillantottam meg őt. Ott állt a mólón, tőlem alig három lépésnyire, de eddig nem vettem észre, annyira belefeledkeztem a kavargó gondolataimba. Sötét haja szabadon lobogott a szélben, talán ha válláig érhetett, bár ezt nehéz lett volna megmondani. Könnyű szövetnadrágot és világos inget viselt, vállára a hegyi emberek sötét bőrkabátját terítette. Úgy állt ott azon a kopott, barna mólón, mint aki várja vissza az övéit, kik már régen elmentek és soha nem térnek vissza. Súlyos, fekete magányt éreztem áradni belőle, akárcsak saját magamat láttam volna. Hosszú percekig álltunk egymás mellett, némán, hallgatva a hullámokat és a szelet. Ő törte meg a csendet, kulacsát felém nyújtván. Szomjas voltam, hát elfogadtam. Az első korty után bizsergető melegség áradt szét a testemben, kissé felrázva a méla búból. Bor volt, száraz, vörös, méregerős hegyi bor. Az a fajta, melyből elég két pohár, hogy önmagadból kifordulva táncolj az asztal tetején hajnalig. Ma viszont nem voltam az ehhez szükséges hangulatban, ezért vissza is adtam neki a kulacsot. Ő is ivott belőle, de szintén csak egy kortyot, hogy a kora őszi hűvösödő idő még ne érződjön bántóan hidegnek. Mindketten tudtuk, hogy ideje lenni elindulnunk hazafelé, ám valami különös ok miatt egyikünk sem mozdult. Helyette lassan beszélgetésbe kezdtünk és közben letelepedtünk az óriási hárs alá. Sok mindenről beszéltünk, főleg én, talán a bor hatása volt, vagy lélekben rokonságot éreztem vele, nem tudnám megmondani. Végül, ahogy az idő hajnal felé járt, kifogytunk a szavakból. Ő visszatért a hegyekbe, én viszont itt maradtam a hárs alatt. Itt várom meg míg el nem jön az idő, hogy én is hajót ácsoljak és elhagyjam Nyugathont. De addig minden nap találkozom az ismeretlenül is ismerős leánnyal, és végigbeszéljük a napot a délceg, terbélyes hársfa tövében.

Történetünk még valamikor július végéig nyúlik vissza. Egy dolgos nap után Szombathelyről utaztam haza a jól megszokott vonattal, mikor egyszer a semmiből csak odaül mellém egy leányzó. Én félig álomban, félig zenét hallgatva hirtelen nem nagyon tudtam mire vélni, gondoltam már máshol nem volt, itt meg a négyesülésnél elférünk, hát kit zavar. Aztán mikor megkocogtatta a térdemet, hogy szeretne beszélni velem, akkor lett gyanús, hogy itt most valami történni fog. Történt is. Elmondta, hogy szombathelyen fodrásznak tanul, és szakmailag nézve nagyon jónak tűnik a hajam. Na gondoltam magamban még ilyet sem mondtak nekem. És mivel pont most van abban a stádiumban, hogy szüksége lenne egy hajmodellre az elkövetkező vizsgáján, szeretné megkérdezni, hogy vállalom-e. Ott hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak, igent vagy nemet. Annyiban maradtunk, hogy meggondolom a dolgot, aztán majd keresem. Elsőre azt gondoltam, hogy ezt én nem vállalom, ki tudja milyen frizurát akar a fejemre varázsolni, meg hogyan. Aztán ahogy egyre többet járattam az agyam ezen a dolgom, úgy találtam ezt egyre érdekesebbnek. Mert hát miért ne? Poénnak tök jó, meg egy kis változás úgysem árthat. Szóval végülis igent mondtam. Azóta csak egy dolgom volt, hogy növesszem a hajam ahogy tudom, és ne vágassam le más fodrásszal. Ezt be is tartottam.
Ma délután estünk át az első próbavágáson és szárításon. Egyelőre még csak apróbb igazítás történt, még csak a fazon alapjait vágta meg, hogy a hajam már úgy növekedjen, ahogy optimális lesz. A hindenburg-nak nevezett klasszikus férfi frizura lesz majd a végcél és a vizsga tárgya. Az egész úgy néz ki, hogy a fejtetőn a haj hátra felé van szárítva, oldalt és hátul pedig rövidebbre van vágva, mindez nagyjából egy kockába foglalva. Nagyjából így mint ezen a képen (a kép nem saját). Majd az én végső verziómról kerül fel kép